Hittudományi Folyóirat 7. (1896)

Imáink magyarításához

A íiyelv szelleme egymaga nem az. De meg tüzetesebb fej- tegetésnól azt találjuk, hogy ez sem kívánja föltétlenül. Majdnem csoda számba megy, hogy a múlt századokban csaknem minden irodalmi termékünk a latin szavak és mondatszerkezet alatt roskadozott, imáink majdnem érintet- lenek maradtak. Keresve sem találunk bennök latin szót, meg más idegent sem. De tegyük föl, hogy most ily új szövegezés készítésébe bele megyünk. Minő tekintély lesz, amely azt a közéletbe beviszi ? Egyszerű Írói tekintélyben aligha nyugodnánk meg. Es ha mi megnyugodnánk, óriási küzdelemmel járna azt a közéletbe bevinni s bizony sok- szór leküzdhetetlen nehézségekkel találkoznánk. Az üdvözlégy- ben csak az a kis javítás esett meg, hogy némelyek »imádj Istent érettünk« mondanak és írnak, mások: »imádkozzál érettünk«, és még sincs reményünk, hogy egységessé változ- tathassék, pedig nyomtatványaink majdnem évtizedek óta, kivétel nélkül az utóbbit ajánlják. Az' egri káté »imádj érettünk« mond. Az én véleményem tehát az, hogy mivel sem célszerűnek, sem szükségesnek nem látszik, mert inkább alkalmas az egységet megbontani, maradjunk a meglevőnél, mely minden szempontból tűrhető. Azután meg tudjuk, hogy még nyelvünk mindig nem eléggé megállapodott arra, hogy egy esetleges újabb szöveget azzal a reménységgel bocsássunk világgá, hogy csak egy-két évtizedet is túléljen. Példa legyen a Szentírás fordítása, mely a Káldi-szöveg óta többször újíttatott, legutóbb a Tárkányi-féle volt, s hogy e sokszoros újított kiadás hasznot mutatna, nem tapasztal- tűk. Még csali az sem volt keresztülvihető, hogy minden templomban a Tárkányi-szöveg olvastassék föl. Hogy pedig־ akkor, mikor egyik-másik helyen a változott szöveget kéz- dették fölolvasni s a buzgóbb templomba járók fülét egy- egy eltérőbb mondat megütötte, mily resensust éreztek, mindazok tudják, kiknek volt alkalmuk tapasztalni.

Ha azonban véleményeink eltérnek is, minden jó törek- vésen maradjon Isten áldása.

0. 0.