Hittudományi Folyóirat 6. (1895)
Dr. Mihálovics Ede: Természetes és természetfölötti istenismeret
Vájjon, milyen nyelven szólt az emberekhez, milyen szavakat használt annak megjelölésére, amit közölt? — A dolognak természete mondja, hogy csak olyan kifejezéseket használhatott, melyeket az ember természetes eszével megért, mert az volt a célja, hogy az embereknek legyen ismeretök róla; már pedig az emberek csak saját nyelvöket értik. Isten tehát csak em- béri nyelven közölhette azt, amit az emberekkel megismertetni akart. Kérdés tehát most, vájjon a természetfölötti ismeret által többet fog-e föl az ember, mint a természetes által ? Vájjon föl fogja-e Isten lényegét, ahogyan az magában van, vagy sem? Ezen kérdésekre megfelelünk első sorban az által, hogy az emberi nyelv lényegéről szólunk. Mi a szó? Valamely felfogható fogalomnak nyelvbeli ki- fejezése, azaz tagolt hangokkal való kifejezése valaminek azon oldalról, mit és mely oldalról fölfogunk. Amit föl nem fogunk, arra szavunk sincs, s bármire van szavunk, azt azon oldalról, amelyről elneveztük, fölfognunk kell. Ezt bizonyítja a nyelvek története és a mindennapi élet. Nemcsak arra van szavunk, minek lényegét fölfogtuk, hanem arra is, minek csak egyes tulajdonságait ismerjük vagy csak más dolgokhoz való viszo- nyait. Az ismeret, a fölfogás megelőzi a nevet. Ha Isten tehát a mi nyelvünkön szólt hozzánk, megerősített meggyőződésünk- ben, bővítette ismereteinket, de fölfogásunkon nem változtatott, mert csak azon szavakra volt utalva, melyeknek természetes fölfogásunk adott értelmet. Isteni dolgokat illetőleg azonban természetes felfogásunk csak annyira terjed ki, amennyire Istennek világhoz való viszonya erre képesít. Ezen viszony a hasonlóság vagy utánzat és az ok viszonya, melylyel karöltve jár a véges és végtelen közötti különbség. Innen van, hogy mindazon nevek, melyekkel Istenről szerzett ismeretünknek ki- f'ejezést adunk, ezen viszonynak nevei. Midőn Istennek ezen nevet adjuk: «Isfen», nem fejezzük ki vele lényegét, mint pl. a «fa» szóval a fának lényegét, hanem csak annyit mondunk vele, hogy az, akit így megjelölünk, a legfölsöbb lény, világ- nak oka és ura, anélkül, hogy csak sejtelmünk volna, milyen az magában véve. Ezen név tehát inkább a világ és Isten közötti viszonynak kifejezése. Ha pedig azt mondjuk, hogy 39 * Hittudományi Folyóirat1895 ״.
