Hittudományi Folyóirat 6. (1895)
Dr. Mihálovics Ede: Természetes és természetfölötti istenismeret
431 keresésére és az igazi a jutalmazó uralkodónak kutatására. Ha hozzáveszszük, hogy az ember társadalomban születik, melynek lelkét a tekintély képezi, senki sem tagadhatja, hogy önkénytelenül merül föl az a kérdés: kitől van ezen tekintély? Mert ha valakivel a földi tekintély jogtalanul bánik, belső szózata azt mondja neki, hogy bízzék egy hatalmasabb lény- ben, amely még a földi tekintély fölött is bir tekintélylyel. Ki ez a hatalmasabb lény ? kérdezheti az ember. Van még egy momentum, mely megfontolásnak tárgyát képezi, úgy a müveit, mint a műveletlen számára. Nemezisnek nevezték ezt a régiek, mi pedig Gondviselésnek. Történnek események, melyek mintegy mondani látszanak: ime Isten újjal Ezen figyelmeztetés megértésére nem kívántatik valami bölcselkedö lélek ; mert épen az ellenkezőt tapasztaljuk. A közön- séges ember szokott legtöbb balesetnél büntetést látni. A közönl séges embernek tehát számtalan eszköz és indítóok áll ren- delkezésére, hogy Istent keresse és megtalálja. Ez közvetetlen — a tudománynak közvetítése nélkül való — ismeret, melynek alapját a természetes kinyilatkoztatás képezi, mely által Isten mintegy újjal mutat önmagára. Nem a velünk született eszme, nem a nevelés vezeti az embert Isten ismeretére, hanem ugyanazon tehetségek, melyek más ismerethez is segítik. Méltán mondhatta sz. Bonaventura A «Qui tantis rerum creatarum splendoribus non illustratur, eoe- cus est; qui tantis clamoribus non evigilat, surdus est, qui ex his affectibus Deum non laudat, mutus est, qui ex tantis in- diciis principium primum non advertit; stultus est.« Az Apostol pedig mondja: «Invisibilia enim ipsius a creatura mundi, per ea, quae facta sunt, intellecta, conspiciuntur: sempiterna quo- que eius virtus et divinitas.»1 2 A mondottakból kiviláglik az is, milyen viszonyban van Isten ismerete az öntudattal. Isten ismerete az öntudatnak részét képezi. Az öntudat úgy származik, hogy az ember önmagát minden mástól meg1 Itiner, ment c. 1. 2 Rom. I. 20.
