Hittudományi Folyóirat 6. (1895)

Dr. Mihálovics Ede: Természetes és természetfölötti istenismeret

418

birt volna. S mit mondjunk a stoicismusról, a neoplatonismus- ról, az epikureismusról és a pyrrhonismusról ? Ott akadtak meg, ahol több századdal előttük Thales, Anaximander, Anaxime- nes és Heraklitos állt. Tanaik azt kiáltják, hogy Istent illetőleg közös sorsunk az ignoramus és ignorabimus.1 Ezek tehát mind- nyáján azt tartották, hogy az ember természetes tehetségéivel az igaz Istent megismerni nem képes.

Ezen vélemény uralmát a Megváltó eljövetele törte meg. A tévelyek eltűntek s az evangélium világossága egyrészt új igazságokra vetett fényt, melyeket a természetes ész meg nem világíthat, másrészt pedig megmutatta az ismeret azon orszá- gát, melyet az ember saját erejénél fogva is elérhet, ha széllé- mét a bűn el nem vakítja. Szemrehányást tesz a pogánykornak, hogy nem ismerte meg azt az Istent, kinek dicsőségét az egész, világ hirdeti. A keresztény tanra támaszkodva az egyházi írók és szentatyák bölcseleti úton állítják a pogány bölcsek téve- lyeivel szemben az igazságot az embernek ismerő képességét illetőleg. Kimutatják a skeptikusokkal szemben, hogy az ember fölemelkedhetik Isten ismeretére, és a gnostikus rationalis- mussal szemben pedig megjelölik a határokat, melyeket az emberi ész át nem léphet.

Már Tertulliánnál találkozunk tudományosan formulázott érvvel Isten léte mellett. A lélek természetéből vezeti le Isten létét.1 2 A görög szentatyák a látható világból és az abban észlelhető rendből vonják le érveiket Isten léte mellett. így a többi között sz. Athanáz,3 Nazianzi sz. Gergely,4 különösen pedig Nyssai sz. Gergely.5 6 Hasonló érveléssel találkozunk szent Ágostonnál.0 Ezzel megvettelett alapja a későbbi speculativ theologiának, melynek első művelői között találjuk sz. Anzel- met, ki az Istenben való hitet az argumentum onthologicummal

1 V. ö. Haffner Grundl. d. G. d. Phil. Mainz 1881. 21—110. 1.

2 Ápol. adv. gent. C. 17. Adv. Marc. 1. I. C. 10.

a Contr. Gent. p. 38. Köln 1686.

4 Or. 34. t. I. p. 539. Köln 1690.

6 De iis, qui praemature abrip. p. 331.

6 Conf. 10. 8. sqq. De trin. 1. 15. c. 3., 6. De ver. sol. c. 21. De• div. quaest 83. qu. 44.