Hittudományi Folyóirat 6. (1895)
Mardochaeus álma
pillanatban lép a szobába, midőn a kicsi már emeli botját, hogy a nagy tükröt összezúzza. A szobába lépő anya szerepe ily esetben nem lehet más, mint hogy a föl ion heverő szé- keket helyére rakja, a bezúzott ablakot és tükröt megcsinál- tassa, a ruhadarabokat összeszedje és szögre aggassa, és hogy a kis vandal kezére verjen. Körülbelül ilyen a viszony az emberiség működése és az ist ni gondviselés szereplése között, s ugyanezen eszmét fejezi ki a lángelméjü sz. Ágoston, midőn mondja : «Perturbatione humana et dispensatione divina regun- tur universa.» A keresztény társadalom talpkövei a keresztény eszmék s ezeknek letéteményese a kath. egyház. Ezen eszmékben láthatjuk a kér. társadalom biztonságát a pogány irányú böl- cseleti rendszerek ellenében. Tetszenek ezek, míg az idő vas- foga le nem rágja róluk a mázt; miként az új cipők tetsze- nek, míg fényesek, de ha elkopnak, az ember lerázza lábai- ról. Nincs kérlelhetetlenebb kritikája a hamisságnak, mint az idő. Mindent megsemmisít, csak az igazság éli öt túl. A hitet- lenség és vallástalanság magában véve mindenki előtt utálat tárgya lenne, ha nem árulgatná magát fényes bölcseleti kön- tösben. Az emberiség talán sohasem élt vissza annyira a bölcselet nevével, mint a XVIII. és XIX. századokban. Minden hitetlenséget, vallástalanságot bölcselet gyanánt visznek a világ piacára, mintha a bölcselet nem volna egyéb, mint az élő Istent kizáró tudomány. Az ókor valódi bölcselő lángelméi a bölcselet szárnyán a zűrzavarban egészen az egyistenségig fel tudtak emelkedni; az új bölcselők a rend korszakában visszaesnek a pogány zűrzavarba és sötétségbe. Igaz, hogy az élő Istent trónjáról le nem ránthatják, mert az újkor bábeli tornya segélyével sem férhetnek hozzá; de annál vakmerőb- ben támadják alkotmányát, a kath. egyházat. Látjuk, érezzük, szenvedjük, mily keserű gyümölcsöket termett az új pogány bölcselet már eddig is az emberiség számára. Veszede!messége épen philosophikus köntöse miatt nagy. Arcát elrejti, mint aki nem mer a napfényre jönni. Seneca azt a kort, melyben az egy élő Istennek létezése még csak a rejtvények közé tartozott és a fönséges kinyilat-
