Hittudományi Folyóirat 5. (1894)

Lehmann Gyula: Az ész szerepe a vallásban

tartja a haszontalan erőlködéstől, hogy fölszaggassa a titkok leplét, mely mögött számára a lévelyek szédítő örvénye tátong. De azért nem von le méltóságából, sőt inkább azt tartja, hogy az ész «az isteni értelmiség részletes utánzata, az isteni ész képe, az égi világosság származéka», mely röptében egészen Alkotójának, a teremtetlen világosság szférájának határáig juthat el.

Szándékom e munka szerény keretében az egyház tana szerint előadni az ész mibenlétét, képességeit, megcáfolni a két ellentétes fötévelyt (a többi számos tévely előadása és megcáfolása részint messze vezetne tárgyunktól, részint pedig a mü folyamán tűnik ki hamis voltuk), megmutatni, hogy mely igazságok felismerésére képes hit nélkül, mint jön reá az igaz religióra s végre — ami legfontosabb — mi szerepe van az egyház tanai körül.

Az ész természetéről alkotott két ellentétes nézet s a helyes középüt.

Egy józan bölcselő sem tagadja az észt, vagyis azt a tehetséget, melylyel az ember az igazat megismeri és róla ítél. De mivel az igaz fogalma alá tartozik mindaz, ami létezik, azért minden lény többé-kevésbbé tökéletes módon az ész tárgyát képezi. «Nincs semmi, ami kívül esnék azon a körön, melyre értelmiségünk cselekvése kihathat: A végtelen és a véges, a lényeges és az esetleges, az idő és az örökkévalóság, a testek és a szellem, az érzéki és az értelmi rend, a való és- a lehetséges lény, Isten és a teremtmények s amit első helyen kellett volna említenem, önmagunk, saját érzéseink és gondolataink, mind. de mind belül esnek értelmünk uralmán, ennek tevékenysége mindenre kiterjed.» «Nagysága valódi» — monda a híres Fénelon — «össze nem zavarva összeköti a multat a jelennel, okoskodásai folytán a jövőbe is behat. Van eszméje a testekről, a szellemekről, bir fogalommal a végtelenről isr. mert állítja mindazt, ami annak megfelel, s tagadja ami vele nem egyez.» «Ime» — mondja Gonzales — «a keresztény