Hittudományi Folyóirat 5. (1894)

Lehmann Gyula: Az ész szerepe a vallásban

AZ ÉSZ SZEREPE A VALLÁSBAN.

■ időn I. Napoleon a szent életű VII. Piust az egyházi államról való lemondásra akarta kényszeríteni s a szentséges atya, hogy a császárt visszariaszsza gonosz tettétől, Isten haragjával íenyegetödzött, a zsarnok így válaszolt: «Az öreg Istentől nem félek, mert az ö uralma már megszűnt, ma én parancsolok a világnak.» Ily szentségtörő nyilatkozatokat hallunk ma már világszerte nemcsak a hatalmasok, hanem a tudósok ajkairól is, sőt még az együgyű s tanulatlan is azzal tetszeleg magának, hogy az istentelenség e merész fajában majmolja a fold hatalmasait és tudósait. «Az emberiség túl van már gyermekkorán» — így szólanak ők — «kiküzdötte magát a dogmák homályos köréből az észnek örökké derűs világába, nincsen többé szüksége a hit, ész altató dajkameséire, szétszakította annak erkölcsi pórázát és rohanó lépésekkel halad saját ösvényein végső célja, a tökéletesség felé. Nézzétek vívmányait, ti sötétség fiai, s hajtsatok térdet előtte: megszabja a tengernek határait, kijelöli a folyók futását, hegyeket fúr át, a gondolatot pár perc alatt átröpíti a tenger és a szárazföld óriási téréin más világrészek lakóihoz, gőzhajókkal szeli át az óceánt, vasutakkal hálózza körül a'földtekét, messzelátója elé parancsolja az égi testeket, kifürkészi törvényeiket, átkutatja a lég birodalmát, hallatlan magasságú tornyokat épít s onnan kacagja a bosszús ég villámait; ami még örvende-