Hittudományi Folyóirat 5. (1894)
Dr. Bita Dezső: A keresztény hitöszeg fejlődése
54 s alárendelve a tanitóegyház tekintélyének és kormányzatának, amely által a Szentlélek az emberi törekvést és ismeretet kormányozza, vezeti a kinyilatkoztatott tanítás magyarázatára s világosabb előadására. III. Végre a fejlődés bevégzésének mondjuk a hiteles előadást, mikor már a végett, hogy higyjük, a hitágazat kifejtve tüzetesen elöadatik, történjék ez akár ünnepélyes döntés, akár az egyház egyetemes értelmének nyilvánulása által. Itt is van teendője az emberi elemnek akként, hogy az isteni segély és vezetés az istenileg rendelt emberi közegeket s ezek működését a kinyilatkoztatott igazság elfogadására vagy eldöntésére s őket kutatásaikban úgy segíti, hogy a közértelem kifejezésére vagy eldöntésére csak a tárgyi kinyilatkoztatásban tartalmazott igaz értelem szerint jussanak el; azért a Szentlélek segélye s vezérlete azt is eszközli, hogy soha se hiányozzék a hithatározatokban elegendő emberi szorgalom.1 Isten az egyházi hivatalok betöltését is úgy intézi, hogy válságos időkben, midőn hitbeli határozat hozatala szükséges, hiterös, világosan látó s az egyház tanítását tüzetesen isnjerö férfiak üljenek az apostoli széken és sz. Ágostonok, Athanázok díszítsék a püspöki székeket. Gondoskodik arról is, hogy a tanítóközegek az igazság biztos ismeretére vezető szükséges eszközökben hiányt ne szenvedjenek, nekik hü, tanult s az égi kegyelem által felvilágosult tanácsadóik legyenek ; hogy ünnepélyes határozathozatal végett az illető kérdés már eleve jókor minden oldalról előkészítve, megérlelve legyen, hogy a kellő eszközök kéznél legyenek s a szükséghez képest jól használtassanak. Az emberi elem különböző lehet ugyan különféle körülményekhez és korhoz képest, de az előírás és döntés csalatkozha- tatlansága nem az emberi elem, szorgalom, kutatás és általában a tudomány tökéletességén alapszik önmagában véve, hanem a Szentlélek megígért segélyén, mely által az egyház isteni feje és az igazságnak lelke akként óvja a tanító1 Suarez, De Fide Disp. V. sec. 8. n. 11. Bellarus de Rom. Pontif. L. IV. c. 2.
