Hittudományi Folyóirat 5. (1894)
Dr. Bita Dezső: A keresztény hitöszeg fejlődése
39 tökéletesítéséről képes szólam, az teljesen félreismeri a kinyilatkoztatást. »1 Mindig az az egyetemes hit uralta a kereszténységet, hogy az apostolok utódai tanúi és őrei az apostoli tanításnak, amihez semmi sem adható, amitől semmi el nem vehető; Krisztus egyháza szorgalmas és óvatos őre a nála letéteményezett hitkincseknek, ezekben soha semmit sem változtat, nem kisebbít semmit, nem ád hozzájok semmit. Azért a tan újsága mindig az eretnekségnek volt jele és az apostoli eredet mindig a hit tanításának volt szükséges jellege; IX. Pius pápa is kárhoztatta ezt a tételt: «Az isteni kinyilatkoztatás tökéletlen s azért alá van vetve folytonos és határtalan tökéletesedésnek, ami az emberi ész előmenetelének megfelel.»1 2 Ámbátor azonban a pozitív igazság, mint isteni, örök, amelynek azért önmagában, mint ilyennek nincs története, mert nem változó, amellett azonban ez az isteni igazság az emberiségben az ismeret és életre nézve nagy, hatalmas tényező principium, amely a keresztény ismeret és életnek nagyszerű átalakulását eredményezi és ez az, ami benne fejlődésre és a fejlődéssel történetre is vezet. Az isteni igazság önmagában sem nem növekedhetik, sem nem bővülhet, sem nem fogyhat, sem nem emelkedhetik, hanem az ismerő emberi lélekre nézve, amelynek sajátjává kell lennie, van az isteni igazság ismeretének növekvése, bővülése, emelkedése, fogyása és ebben rejlik ideiglenes fejlődése annak, ami önmagában örökkévalóság jellegével bir. Ha tehát mi az igazság fejlődéséről beszélünk, ezt nem sajátlagos, hanem átvitt értelemben kell venni; reánk és a mi haladó ismeretünkre kell azt alkalmazni, ami az igazságról van mondva. Mi fejlesztjük ki ismeretünket az igazságról, nem az igazság fejlődik és nem az fejlődik bennünk és általunk, mintha mi csak eszköze lennénk a magát fejlesztő igazságnak.3 Mindez azonban korántsem úgy értendő, mintha a hitágazatok tekintetében épenséggel min1 Suppléments pour la Religion, p. 190. 2 Syl. V. 8 V. ö. Staudenniaier Dogmát. I. 53—77.