Hittudományi Folyóirat 5. (1894)
XIII. Leó körlevele az összes fejedelmek- és népekhez. Fordította dr. Rada István
355 ahol szükségesebb a segély, először is ama legszerencsétlenebb nemzetekhez repül lelkünk, melyek közé az evangélium világossága vagy épen nem hatott el, vagy ha el is hatott, de akár gondatlanság, akár a nagy távolság következtében ismét k:oltatolt, s ezért az Istent nem ismerik és a legnagyobb tévedésben leledzenek. Minthogy minden üdvösség Jézus Krisztustól származik, mert nem is adatott más név az ég alatt az embereknek, melyben nekünk üdvözölnünk kellene,1 az legfőbb óhajtásunk, hogy Jézus legszentebb neve mennél előbb ismert legyen a föld minden részében. Az egyház sohasem mulasztotta el e tekintetben, hogy az Istentől nyert megbízatásnak eleget tegyen. Mert min munkálkodott húsz századon keresztül, mire törekedett nagyobb igyekezettel és kitartással, ha nem azon és arra, hogy a nemzeteket az igazságnak és a kereszténységnek megnyerje ? Ma is sokan szállnak át a tengereken, hogy mint az evangéliumnak apostoli tekintélyükkel felruházott hirdetői, a legtávolabbi helyekre menjenek; s naponkint kérjük az Istent, hogy kegyesen szaporítsa meg az apostoli tisztre méltó szolgáinak számát, a kik kényelmüket, egészségüket, sőt ha kell, magát az életet sem haboznak Krisztus országának elterjedése érdekében feláldozni. Te pedig, Jézus Krisztus, üdvözítője és atyja az emberi nemnek, siess, ne halaszd tovább, a mit egykor megtenni ígértél, hogy ha fölmagasztatol a földről, mindent magadhoz vonzasz. Szállj le tehát végre, s mutasd meg magadat a sokaságnak, a mely még nélkülözi ama legnagyobb jótéteményeket, melyeket véred árán szereztél a halandóknak: ébreszd fel a sötétségben és a halál árnyékában ülőket, hogy bölcseséged és erőd sugarai által felvilágosítva, te benned és te általad tökéletesen egygyé legyenek. Ez egység titka felett elmélkedve, szemünkbe ötlik ama népek egyeteme, melyeket az isteni szeretet a hosszas tévedések útjáról már rég az evangéliumi bölcseségre vezérelt. Nincs is kellemesebb, s mi sem szolgál a gondviselő istenség nagyobb dicsőségére, mint felújítani a régi idők emlékét, 1 Ap. cs. i, 12. 23*
