Hittudományi Folyóirat 5. (1894)
Irodalmi értesítő
353 úgy ezen, mint a következő fejezetben tárgyalt beszédekben egyházunk szentjeiről, a szerző által kiemelt irányt és célt csak akkor lehet elérni, ha szónokaink a beszédanyag-kezelés és alaktan törvényeit ismerni fogják, e nélkül sem jó dogmatikus beszédet, sem panegyrist várni nem lehet. A következő két szakaszban a népies, népszerű és korszerű prédikációkról szól szerző, a nélkül, hogy a népszerűség és korszerűség mibenlétébe bele mélyedne, avagy azt kimerítené. Ezután röviden összegezi müvének tartalmát, még egyszer kiemeli azt, mire nézete szerint az egyházi beszéd elöbbre- vitele vagy a meglevő ápolásában súlyt kíván helyezni. Ezenfelül még egy új eszmét is vet fel itt, mondván: «közös erővel alapítsunk Egyházszónoklati lapokat.»1 Nézetünk szerint ily folyóirat nálunk még korai és bukása esetén könnyen magával rántaná azon még zsenge ügyet, melyet különben szolgálni lenne hivatva. A tudomány művelésénél a sorrendben első annak megalapítása, általános alaptörvényeinek szakkönyvek és szóbeli előadás útjáni elfogadtatása, tanítványok képzése, a tudománynak széles körben való elterjesztése. Nálunk az első feltételek még nincsenek meg, azért helyesebb egyelőre erőnket arra csoportosítani, hogy ezen alapvető műveletekre nézve az összes hazai szemináriumokat megnyerjük. A szaklapok és folyóiratok elsőrendű hivatása a meglevő szaktudományt ápolni, kiszélesíteni, emelni, és csak másodsorban azt terjeszteni. Maga a szerző említi,2 hogy 1879. évben már létezett ily folyóirat Egyházszónoklati lapok címen s hozzáteszi: «a tizenkettedik számmal befejezte pályafutását». Megszűnt, annak dacára, hogy jeles értekezéseket hozott, mert nem volt képzett olvasó közönsége, hiányzott a pártolás. Ártott a bukás a jó ügynek akkor, mert e tudománynak elméleti művelése elmaradt, az írók pedig csalódottan félrevonultak és azóta, jólehet többen még élnek közülök, fájdalom elhallgattak s e 1 129. lap. ' 49. lap.
