Hittudományi Folyóirat 5. (1894)
Kudora János: Az egyházi ékesszólástan elmélete
108 Szentírás szúnoklati szépségeit s annak az egyházi beszédben szónoklati szempontból való szerepét és hivatását. Könnyen kérdezhetné valaki, hogy vájjon a szent írók müvei, melyek Isten sugallata mellett Írattak, csak bölcsek, avagy-egyúttal ékesenszólók is? Pl kérdésre úgy magam, mint a velem egy nézeten levők könnyen megfelelhetnek. Én részemről azoknál sem bölcsebb, sem ékesebben szóló könyveket nem ismerek. Határozottan állítom, hogy mindaz, ki megérti, mit a szent írók mondottak, megérti azt is. hogy másként nem is beszélhettek. Van az ékesenszólásnak bizonyos neme, mely jól illik az ifjúkorhoz, de van olyan is, mely az aggkornak válik díszére: sőt nem is lehet ékesszólásnak nevezni azt, mely a beszélő személyéhez nem illik: így van olyan is, mely nagy, vagy isteni tekintélyű férfiakhoz illő. Az ékesszólás e nemét használták ők, más nem illett volna hozzájuk, sem ők máshoz. Hozzájuk illő volt ez, másokat pedig ezen ékesszólás, minél alázatosabbnak látszik, annál magasabban felülmúlt, nem fel- f'uvalkodottsággal, hanem alapossággal .... be is tudnám igazolni, ha időm engedné, hogy az ékesszólás minden ereje és ékessége, melylyel nagyra vannak azok, kik nyelvüket a mi szerzőink beszédjével egybevetik, hogy ezeket nem nagysággal, hanem dagályossággal igyekeznek felülmúlni .... De én részemről ezen ékesszólásnak nem azon nemében gyönyörködöm mód felett, mely közös tulajdona szent íróinknak és profán szónokainknak, avagy költőinknek: ellenkezőleg, azon csodálkozom és bámulok, hogy a mi ékesszólásunkat akként használták a maguk sajátos ékesszólásával egyetemben, hogy amaz sem nem hiányzott nálunk, sem túlsúlyra nem emelkedett ; úgy is illett, hogy a profán ékesszólást sem meg ne vessék, de ne is fitogtassák . . . , szakértők észreveszik, hogy némely helyütt olyakat mondanak, mintha az általuk hasznait szavakat nem a beszélő választotta volna ki, hanem a tárgy természetéből folynának : úgy véled, mintha a bölcseség saját otthonából, vagyis a bölcsnek kebléből kelne ki. és mintha az ékesszólás mint elválaszthatatlan rabszolga akkor is követné mondásaikat, midőn azt segítségül nem is hívják.1 1 Lib. IV. de Doctrina Christiana c. VI.
