Hittudományi Folyóirat 4. (1893)

Dr. Szentes Anzelm: Hitünk végső indítóokáról

HITÜNK VÉGSŐ INDÍTÓOKÁRÓL.

(De ratione formali ultima fidei nostrae.)

«Az írás azt mondja: mindaz, aki hisz ö benne, nem szégyenül meg.» Sz. Pál, Rom. 10. 11.

II.

hittudó-ok ezen megfejtéssel nem elégedtek meg, hanem tovább mentek s a természetfölötti megismerés belső rejtekébe hatoltak, azt kutatva, vájjon a szorosan vett hivés tényének kettős indítóoka bir-e újabb indítóokkal, vagy nem; azaz közvetetlenül önmagából ismerjük-e meg vagy más ismeretekből; s akár közvetetlen. akár közvetett megismerésen alapuljon az a kettős indítóok, vájjon miként kell ezt. gondolnunk az ész hitbeli meggyőződését tekintve úgy, hogy ezen hitbeli meggyőződés észszerű bizonyos, és más tekintetben mégis szabad és homályos, érdem- szerző isteni erény legyen.

Sehol a hittudományban nincsen oly tág tere a vélemények szétágazásának, mint itt ezen kérdés fejtegetésében, ami abból is kitűnik, hogy akik a főbb tételekben megegyeznek, az apróbb tételekben még azok is eltérnek egymástól. A vélemények ezen nagy elágazása miatt minden egyes eddig élt hittudós külön, nézetét különösen tárgyalni ezen értekezés szűk keretében nem lehet: de nem is szükséges, mert a régibb kiváló hittudósok s az újabb hittudósok véleményeinek