Hittudományi Folyóirat 3. (1892)

Kudora János: Az egyházi ékesszólástan elmélete

737

Az alábbi szemelvény bemutatja azt, hogy mily magas szempontból tárgyalta az ó-szövetségi Szentírást. «És monda az Isten: alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra. Kérdezem, miért beszél így az Isten ? Az Isten, ki az égbolt, a világosság és az egész világ teremtésére ezen egy szót használta: Legyen, miért beszélt egészen máskép, midőn az ember teremtéséről volt szó ? Miért mondja: alkossunk, és miért látszik mintegy tanácskozni valakivel? Vájjon ki azon személy, ki, mielőtt léteznék, már is ennyi megkülönböztetés- nek és megtiszteltetésnek tárgya? Ez a nagy és csodás lény az ember, kit Isten már gondolatban a teremtett világ fölé helyez; az ember az, mert ö érette van teremtve a föld, a tenger és minden látható dolog ; ennek örök üdvösségét úgy szerette az Isten, hogy érette nem kegyelmezett meg saját Fiának. Az ember teremtésekor tervez és tanácskozik az Isten, nem azért, mintha neki tanácsra volna szüksége, hanem azért, hogy ezen szavaival feltüntesse, mily becses lesz ez az új teremtmény ... De azt mondhatná valaki, miként lehet az, hogy az ember helye a világ fölött van, s íme mégis csak a teremtés befejezése után lön alkotva? Épen azért, mert az ember helyzete és természete következtében a világ fölött áll. Ha a császár valamely várost óhajt meglátogatni, akkor előbb a városba jönnek a császári palota hivatalnokai, a vezérek, a testőrök, és sok szolga, ezek gondoskodnak a császár lakásá- ról s előkészítik annak diadalmas bevonulását; épen így s ezért rendezte be Isten előbb a világot, hogy befogadhassa az embert, a világ királyát. Előbb megérkezett a ragyogó nap, azután ki lön feszítve az égbolt sátora, megjelent a világos- ság is, előbb minden meg lön teremtve és el lön rendezve: s csak ezután vezette be Isten ünnepiesen az embert, a neki szánt pompás királyi lakba».1

Ily tanulságos, lelkes és fényes modorban magyarázza a homilia egyszerű alakjában az ó-szövetségi Szentírást. Midőn azonban az új-szövetségi Szentírást teszi beszéde tárgyává és az iskola szabványai szerint készült alakban tartja beszédét ;

1 Horniba 2. in Gén.

*Hittudományi Folyóirat» 1892.

•47