Hittudományi Folyóirat 2. (1891)
P. Didon: A kritika és a történelem Jézus Krisztus életrajzában
397 üldöző gyűlölettől, Isten országát a bűnösök- és a szegé- nyéknek hirdethette, nevelhette tanítványait és megvethette müvének alapját hívei lelkében, kik hivatva valának azt el- terjeszteni. De ha ö. mint a synoptikusok1 mondják, Galileába visszavonult, visszavonulásának történeti okát csak János közli.1 2 * * 5 A három első evangélista szerint Jézus mint csodatevő, mester és tanító, föltétien személyes tekintélvlyel cselekszik és beszél. Ha betegeket gyógyít, ha az ördögöknek parancsol, sohasem fordul magasabb hatalomhoz, melytől erőt kérjen; beszél, kezét fölteszi, parancsol, és a beteg meggyógyul, az ördög engedelmeskedik, a halott föltámad. Ha tanít, ugyanezt tapasztaljuk: a bűnöket megbocsátja mint Isten, saját nevében hirdet erkölcsi törvényt, úgy mint Isten; nem Isten nevében kötelez, hanem saját nevében. Azt akarja, hogy tanítványai benne az élő Isten igaz Fiát lássák s midőn végre ezt a teljes és legfőbb hitet vallják, megdicséri őket. Minő lény lehet ez? Mi lehet az ö természete? Mily vi- szonyban állhat azza1, kit Atyjának nevez ? Mi az ö saját müve az emberek lelkében ? Ki lehet a próféták által jelzett és benne elérkezett Megváltó? Miben áll az általa alapított Isten-országának titka ? A három evangélista csak Jézus szavait hozza, melyekben mindezek a dolgok csak képekben és jelekben mondatnak. A negyedik evangéliumnak volt föntartva, hogy teljes világos- ságot terjeszszen. közölvén azon ünnepies és bizalmas beszé- deket, melyekben Jézus oly szavakkal, melyeket teremtmény nem használhat, e megközelíthetetlen igazságokat kifejezte. Jézus nem egyszerűen Isten egy fia, ö «a Fiú. ó uío;;8 ezen a néven nevezi magát mindig. 0 egy az Atyával,8 ugyan- azzal a lényeggel bir; mielőtt Ábrahám, mielőtt a világ volt,1 ő már volt, és pedig az Atyában.6 Mindent az Atyától bir: a hatalmat, a világosságot, az életet. Ö ítél, megvilágít és éltet 1 Máté 4, 12 ; Luk. 4. 14. 3 János 4, 3. 8 János 10, 30. * János 8, 58. 5 János 17, 5.
