Hittudományi Folyóirat 1. (1890)

Dr. Giesswein Sándor: Az ó-egiptomi halottak könyve

— 389 élethez, csakhogy minden baj, betegség, gond és nyomor nélkül, hol minden, a mit az ember szeme, szája megkí- ván, a legnagyobb bőségben és legjobb minőségben föltalál- hat. Szóval az a fogalom, melyet az egiptomiak az Elysium- hoz, vagy mint ők nevezték, Aalu mezeihez kötöttek, hasonló volt ahhoz, a mit Eldorádónak nevezünk.

Mint a halottak könyvének tartalmából látjuk, az elhunyt az alvilágban visszanyeri Osiristól szájának és nyelvének hesználatát, gondolkodó tehetségét, szívét visszahelyezik keblébe, lelke újból egyesül a testtel, a mint ezt a halottak könyvének 89. fejezete szóval és képpel tanítja. Vannak azonban szövegek, melyekből azt kell következtetnünk, hogy az elhunyt lelke új, az előbbihez ugyan hasonló, de tökéle- letesebb testet nyer. így pl. a fölelevenedés könyvének (Sai en szinszin) egyik helye így szól: «Amon vagyon veled, hogy az élet leheletét adja, s Ptah. hogy tagjaidat alkossa.» E hiede- lem keletkezése nagyon természetesnek tűnik föl, ha meg- gondoljuk, hogy az Aalu mezein való élet, hol az elhunytak mezei munkákat végeznek (1. 110. fej.) és hét könyöknyi magasságú gabonát aratnak, test nélkül elképzelhetetlen.1 De a holttetemet még a sírban őrizték, ennélfogva az egiptomi- aknak azon gondolatra kellett jönniük, hogy az elhunyt uj testet kap, mely talán méreteiben is nagyobb volt a réginél; a halottak könyve csakugyan hét könyök magas árnyékok- ról (manes), azaz elhunytakról szól (110. fej.). Aalu mezeinek lakói azonkívül még azon tulajdonsággal bírtak, hogy tét- szésük szerinti alakot ölthettek magukra, s megjelenhettek a földön is (1. 48. és 70. fej.) emberi alakban. Mint láttuk, a tökéletesség e neme, mely mellett az egyediség fönmarad, lényegesen különbözik az indusok lélekvándorlásától, s ha Herodot (II. 123.) az egiptomiaknak tulajdonítja az elsőséget abban, hogy ilyen értelemben vett lélekvándorlást tanítottak, ezt csak félreértésnek tulajdoníthatjuk. Herodot vagy nem

1 Cic. Quaest. Tűse. I. 16. «Corpora cremata dum scirent, tarnen ea fieri apud inferos fingerent, quae sine corporibus nec fieri possent, nec intelligi. Animos enim per se ipsos viventes non poterant mente compleeti: formám aliquam, figuramque quaerebant.