Hittudományi Folyóirat 1. (1890)

Fábián János: Egység és változatosság szent-beszédeinkben

EGYSÉG ÉS VÁLTOZATOSSÁG SZENT-BESZÉ- DEINKBEN.

TR1ENT1 szent zsinat által képviselt közönséges kérész- tény anyagszentegyház ismételni és némileg körvo- nalozni akarván dicső Alapítójának világra szóló nagy parancsát,1 szigorúan meghagyja a lelkipásztoroknak, hogy «a gondjaikra bízott híveket — plebes — legalább is vasár- és ünnepnapokon — pro sua et earum capacitate — táp- lálják az üdv igéivel, tanítván őket mindarra, a mit az 'üdvös- ségre tudniok szükséges, megismertetvén velők egyszersmind — cum brevitate et facilitate sermonis — azokat a bűnöket, melyektől óvakodniok, és azon erényeket, melyeket gyako- rolniok kell, hogy elkerülhessék az örök kárhozat átkát s elnyerhessék a mennyei dicsőség koronáját.»2)

E rövid utasítás, a mint egész fönségében elénk állítja a magasztos czélt, melyért Isten az embert teremtette, ép úgy kezünkbe adja a legczélszerübb eszközt, Isten igéjének «lelki kardját,»3 melvlyel nekünk papoknak a világot a menny- ország számára meg kell hódítanunk.

S vájjon ki az, a ki e kard rendkívüli erejét és egyre növekvő áldásos hódításait kétségbevonni merészelné ? Tudjuk hogy csakis ezt villogtatták az apostolok éjszaktól délig, kelet- töl nyugotig, s azt sem tagadhatja senki, hogy nyomuk1״Máté, 28, 19.

2 V. ül. de ref. II. fej.

3 Efez. 6, 17.