Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Joseph Ratzinger: Elmélkedések Nagypéntektől Mennybemenetelig

régi szimbóluma: Isten elrejtettségének jele, Istené, aki elrejtettségében ép- penhogy közeli és hatalmas Isten, aki mindenkor felettünk áll, de egyben állandóan jelen is van köztünk, aki elrejtőzik ha meg akarnánk ragadni vagy rendelkezni akarnánk fölötte, és pontosan ezáltal maga rendelkezik velünk. A felhőnek ezzel a képével a mennybemenetel elbeszélését Isten Izraellel való közös történetébe helyezte a szent író, amely a Sinai jelenés felhőjével kezdődött aztán a pusztában a szövetség sátra fölött lebegett. Egészen addig a fényes felhőig, amely a Színeváltozás helyéig Isten közelségét hirdette. Az Úr, akit a felhő elrejt előlünk, ez a kép, amely a mai olvasmány középpontjában áll végeredményben ugyanarra utal, amire az „Isten jobbján ül” kifejezés képi nyelve, melyről Damaszkuszi János, kelet nagy egyháztanítója megjegyzi, hogy az Atya jobbja nem lokális értelemben értendő, hanem hatalma dicsőségének képeként. Következésképpen jobbján ülni annyit jelent, hogy Krisztust emberi mivolta szerint is belevonta Isten világot átfogó hatalmába. (De fide orth. 4,2)

Mit jelent tehát Krisztus mennybemenetele? Az abban való hitet jelenti, hogy Krisztusban az ember, az emberi lényeg, melyből mindnyájan részesedünk, valami teljességgel új módon belépett Isten belső életébe. Ez azt jelenti, hogy minden időkre helyet kaptunk Istenben. A menny nem valami csillagok fölött található hely, hanem valami sokkal merészebb, sokkal nagyobb valóság: azt jelenti, hogy helyünk van Istenben, melynek alapja az isteni és emberi valóság összekapcsolódásában, egymásban-levésében van, amely a megfeszített és felmagasztalt ember-Jézusban valósult meg. Krisztus az ember, aki Istenben van és örökké egy vele, egyszersmind az Isten örökké tartó nyitottsága felénk, emberek felé. így tehát ő maga az a valóság, amit „mennynek” nevezünk, mert a menny nem hely, hanem személy, az a személy, akiben Isten és az ember elválaszthatatlan örök egységben van. Mi pedig olyan mértékben tartunk a menny felé, olyannyira lépünk be oda, amennyiben Jézus felé tartunk, Jézusba lépünk be. Ilyen értelemben a „mennybemenetel” hétköznapjaink történésévé válhat.

Csak ezen összefüggések ismeretében érthető meg Lukács kifejezése, amikor evangéliuma végén arról számol be, hogy a tanítványok a mennybementei színhelyéről „nagy örömmel” tértek vissza Jeruzsálembe. A történteket nem búcsúként értelmezték, hiszen ebben az esetben aligha örvendeztek volna. Számukra a Feltámadás és a Mennybementei egy és ugyanazon eredményt jelentette: annak bizonyosságát, hogy a Megfeszített él és legyőzte a halált, amely elszakítja az embert az Istentől, az élettől és hogy az örök élet kapui mindörökre nyitva állnak. így a Mennybemenetel számukra nem azt jelentette, amit mi általában félreértünk: nem Krisztus ideigtartó távollétét a világtól, hanem sokkal inkább jelenlétének új, végleges és megszüntethetet- len formáját, amely Isten királyi hatalmában való részesedés formájában áll fenn. Ebből kiindulva tehette meg a jánosi teológia, hogy a Feltámadást és a

48