Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Sivadó Miklós: Fejfa

Sivadó Miklós:

Fejfa

A temetők csendjét csak a mi esendő füleink érzékelik mély hallgatásnak. Valójában pezseg az emlékek kavalkádjától. Minden parcella mesél. Mesél egy, a mások számára fölfedett életútról, mely talán még ott szunnyad az ismerősök szívében.

„Mindenkinek van saját titokzatos, személyes világa.

Létezik a legszebb pillanat, létezik a legszörnyűbb óra, de mindez rejtve marad előttünk.

Ha meghal egy ember, meghal vele a hó amit először látott, Meghal vele első csókja, első harca, mindezt magával viszi.”

(Jevgenyij Jevtusenko)

Minden sír egy teljesebb, átélt valóságtartalmat mesél el, megannyi titkot, érzést. Olyan érzéseket, amelyek mindannyiunkban, de különbözőképpen születtek, s csak a felületes szemlélő véli úgy, hogy végleg eltűntek életünkből. Lassan húzódtak vissza tudatunk mélyebb zónáiba, s ismeretlenül munkálkodnak tovább. Minden átélt pillanat kapcsolódik az előzőhöz, s tulajdonsága alapján erősíti, értelmezi, hangsúlyozza át, vagy kényszeríti még mélyebbre a korábbiakat. így alakulunk, formálódunk, s ezért mondhatjuk, hogy csak a halálban lesz lezárt egység valónk. Amikor megállunk valamelyik ismerősünk sírjánál, rá kell döbbennünk arra, hogy ezek a hantok minket is befödnek. Egy-egy ablak voltunk az elhunyt emlékei között, amelyen keresztül engedtük megismerni magunkat, a világot, Istent. Visszaemlékezésünkkor megnő a jelentősége az utolsó találkozásnak. Az utolsó szavak, jelzéseink, érzéseink... mit adhattunk volna útravalóul? Mi lehetett az, amit ő még át szeretett volna adni nekünk, amire élete és halála megtanított, megtaníthat? Ha egyszer — talán csak utólag is — átszenvedtük az utolsó találkozás élményét, akkor érzékenyekké válhattunk, válhatunk arra, hogy megérezzük valamennyi találkozás fontosságát....Mert az ablaknak a lehatároltságból valami új, tágabb horizont felé kell nyílnia, bármely irányból tekintünk is át rajta, s maga pedig nem másért, mint a világosságért van. „Minden igazi búcsúzás egyúttal felkészülés a halálra.” Felkészülni a halálra valójában felkészülés az életre. Jelezve élet és halál szoros egymásrautaltságát, de utalva arra is, hogy a halál új életet szül.

221