Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Karl Rahner: A dicsőség kezdete

most ez a történelem? Felsejlett-e már értelme ebben a végtelen nagyságú játékban? Vajon az utolsó, mindent eldöntő végszó elhangzott-e már? A végszó, amely minden korábbinak megadja értelmét és már félreérthetetlenül magában hordja az egész darab kimenetelét? Mi, keresztények azt mondjuk, hogy a természet és az emberiség egész történelmének van értelme, üdvös és megdicsőült értelme, mindent átfogó értelme, ami már nem keveredik értelmetlenséggel és sötétséggel, hanem ami maga a végtelen, minden lehetőséget és fenségest egybefogó valóság és egység, amit mi — amennyiben az abszolút értelem után kérdezünk — Istennek nevezünk.Ő, úgy ahogy önmagában van, a történelem tulajdonképpeni végpontja. O maga az, aki mozgásban van. Változásunk folyamai Felé tartanak; nem nyeli el őket az értelmetlenség és a semmi feneketlen mélysége. De ha ezt állítjuk, a végtelent a véges értelmeként, az örökkévalót az idő értelmeként és Istent magát pedig (kegyelemből) teremtett alkotásának tartalmaként értelmezzük, amelyről, mint még egészen megvalósulatlanról, alig-alig reméljük, hogy valamikor is bekövetkezik, és amely mintha egyelőre és még beláthatatlan ideig távoli, pusztán elgondolt jövő lenne.

Nem, mi Húsvétról, Föltámadásról beszélünk és ez azt jelenti: mindez már elkezdődött, a végérvényes jövő már kezdetét vette. A világ megdicsőülése nem ideál, nem posztulátum, hanem valóság. A természettörténet minden fejlődésével és önfelülmúlásával, még ha csak első példájában is, de elért már felülmúlhatatlan csúcsára; az anyagi valóság célba ért, amely — egészen megdicsőülve — maga az Isten dicsőséges teste mindörökre. Az anyagi világ leghatalmasabb és végleges önfelülmúlása (természetesen egyedül Isten kegyelmi erejével) már megtörtént: felülmúlta magát Isten szellemi mivoltának végtelenségébe, és a fölfelé zuhanásban nem oldódott föl Isten mérhetetlen izzásában, hanem megmaradt és végérvényesen megdicsőült.

Ha jól belegondolunk, nekünk, keresztényeknek valójában azt kellene állítanunk, hogy nem vagyunk mások, mint radikális materialisták, mikor azt mondjuk, hogy Isten tiszta, valóságteljes Önközlésének (Isten isteni „Szavának”) mindörökre valóságos teste van. Az emberiség története (így mondjuk, mikor Húsvétot ünnepeljük) már megérkezett végpontjára egyik képviselőjében, pontosabban egyetlen képviselőjében ennek az egész történelemnek. Benne és általa pedig mások számára is végpontjára jutott a történelem. Végpontjára érkezett pedig ott, ahol többé már nem csak a Szellem és a megdicsőített Lélek teljesedett be, hanem a teljes ember — aki ezen történelmét formálta és elszenvedte — jutott teljességére.Még minden jelen, semmi sem múlt és minden mint értelmes és dicsőséges tárult fel. Ez a vég, amely minden beteljesedés kezdete, már bekövetkezett és megmutatkozott a még a történelemben menetelő emberiségnek, mint a mozgás, vándorlás célba ért csúcsa és onnan örömrivalgással int vissza a még menetelőknek: Mi megérkeztünk, a célt megtaláltuk és ez olyan, amilyennek eddig reméltük. Názáreti Jézusnak,

19