Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Carlo M. Martini: A kereszt megértése

előtt.” (Lk 12,8-9) Pétert teljesen fölzaklatják e szavak, melyek szakadatlan visszatérnek és örvénylenek fejében.

Mekkora szégyen számára, hogy valóban kísértésbe esett. Egészen zavart, tele van aggodalommal. És e zavart, megalázott állapotban éri az utolsó, még dacosabb állítás: „De igen, ez is vele volt, hiszen galileai.” Péter azonban ellenkezik: „Ember, nem tudom, mit beszélsz.”

Ekkor válik nyilvánvalóvá Péter teljes gyengesége. Hagyja, hogy egész szegénysége napvilágra kerüljön. Annyira mélyre süllyedt, hogy már semmit sem ért. Egyáltalán nem érti a helyzetet; egészen eltévedt. Már nem tudja, mit tegyen, kicsoda ő, mit várnak tőle. Már csak a bőrét akarja menteni, életét megóvni, elkerülni a kiszolgáltatottságot. Hiszen már nem is éri meg, hogy egyáltalán tegyen még valamit.

Ebben a helyzetben már a kakas kukorékolása sem mond neki semmit. Hirtelen kukorékol a kakas. Vádolja a bűne miatt. Ez pedig valóban nagyon rideg, metsző vád, szemrehányás, Péter azonban nem hallgat rá, nem fogja fel, hogy mit akar mondani neki ez a kukorékolás.

Rögtön ezután „az Úr megfordult, s rátekintett Péterre, Péternek eszébe jutott, mit mondott az Úr: .Mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor megtagadsz.’ Kiment és keserves sírásra fakadt.” (Lk 22,61- 62) Kérdezzük meg Pétert, hogy mi világosodott meg előtte e pillanatban, és hogy Jézus pillantása miért nyitotta fel szemét és tárta fel előtte a valós helyzetet. Biztosan azt gondolta: „Meghal értem, a féregért, a gyáváért.” A helyzet már teljesen világos: „Én magam akartam megváltozni, csakhogy ő hal meg értem, értem, nyomorult emberért, aki eltévelyedtem, annyira, hogy már azt sem tudom, ki vagyok. Uram, legyőztél; jóságodban fölülmúlsz engem. Azt hittem, hogy sikerülhet tennem valamit érted, Te azonban túlszárnyaltál jóságoddal.”

„Meghal értem, egy olyan emberért, aki miatt magam is szégyenkezem.” Péter szemeiről lehullott a hályog. Látta, hogy mindig lehetetlenné tette, hogy valóban szeressék.

Mennyire nehéz is azt igazán engedni, hogy mások szeressenek minket! Mindig szeretnénk, ha nem lennénk hálára kötelezve. Péter azonban megtanulja, hogy mindenestül adósnak kell éreznie magát. Isten elém jön, és szere- tetből megment. Péter valószínűleg azt mondta magában, hogy e pillanatig sohasem hitte: Krisztus meg akar érte halni. Ez nem jutott eszébe, talán mert így gondolkodott: „Erre nem vagyok méltó; nekem kell érte tennem valamit.” Most pedig megérti, hogy mindez pontosan fordítva igaz: Jézus hal meg érte, és neki el kell fogadnia ezt a szeretetet, még ha az hihetetlenül nagy is.

16