Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

W. C. von Unnrik: Kereszténység és nacionalizmus az Egyház történetének első századaiban

zseit, mert megszentelte őt az Úr, az ő Istene... (32) A pogány népek pedig szolgálni fogják őt igája alatt.”

Nem tűnik szem elől az egységes világ képe sem, és alkalmilag hallhatóak egyetemes irányú megjegyzések, de ezek is alá vannak vetve egyfajta vérbő nacionalizmusnak. „A világot az ő népe kedvéért teremtette” (Mózes menny- bemenetele 1,12). Ezzel a nacionalizmussal — amely folyamatosan szülte a messiási vezéreket, mint Teudást vagy a galileai Júdást, akik mögött fölsorakoztak a zelóták, akik a vámszedőket leköpték, mint kollaboránsokat — a kereszténység is szembekerült.

Ennek a viszonynak a természetét legélesebben az a beszélgetés mutatja, amely Jézus és a tanítványok között zajlott le az emmauszi úton (Lk 24). Jézus keresztrefeszítése után követői mélyen kiábrándultak: „Azt reméltük, hogy ő fogja megszabadítani Izraelt.” Teljesen világos ebben a nemzeti várakozásnak Jézus művével való összekapcsolása. Ezt a várakozást a következő szavakkal veti el Jézus: „O ti balgák! Milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett a Messiásnak elszenvednie, hogy bemehessen dicsőségébe?” Krisztus szándéka egészen más, mint a zsidó nemzeti törekvés. Krisztus útja nem a római uralomtól való megszabaduláson keresztül vezetett.

Ha valaki a zsidó nemzeti törekvések fényében olvassa az evangéliumokat, és az események vizsgálatánál szem előtt tartja a megszállás okozta feszültséget, a jelek mindenütt azt mutatják, hogy Jézus egyértelműen szembehelyezkedett az ilyenfajta törekvésekkel, noha az is igaz, hogy személye és munkássága csak ebben az összefüggésben válik érthetővé. A názáreti zsinagógában első beszéde alkalmával a pogányokat idézi példaként: az áldás őket éri, és nem Izraelt. Noha az Abrahámtól való származás önmagában nem jelent megmentő erőt, Jézus mégis Zakeust, a vámszedőt választja, hogy megszálljon nála, és az üdvösség azért érkezik el házába, mert ő is Abrahám fia. Jézus elutasítja az atyákra való szüntelen hivatkozást: „Én pedig azt mondom nektek...”. Mikor meg elérkezik hozzá a vérfürdő híre, melynek során Pilátus számos galileai lemészárlását rendelte el a templomtéren, Jézus nem tör ki lángoló méltatlankodásban a zsarnok ellen, hanem a népet szólítja bűnbánatra. A jellegzetesen nacionalista teszt-kérdést, hogy vajon szabad-e adót fizetni a császárnak, velős mondattal utasítja el: „Add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.” Sehol Izraelban nem talál Jézus olyan hitet, mint a pogány századosnál, és ehhez a jelenethez Máté hozzáfűzi: „Mondom nektek, sokan fognak jönni keletről és nyugatról, hogy asztalhoz üljenek Abrahámmal, Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában, az ország fiait azonban kivetik a külső sötétségre.” És mikor egy írástudó egy nap fölteszi a Törvényben említett „felebarát” kilétére a súlyos kérdést — hogy az csupán a zsidó embertársra vonatkozik-e —, Jézus példabeszéddel válaszol, amelyről tévedés úgy beszélni, mint „az irgalmas szamaritánus”. A zsidó gon165