Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Romano Guardini: A hit válságai

magva mindig az, hogy a fiatalember felismeri: annak a határtalanságnak, amely ebben az újonnan feltámadt életimpulzusban jelen van, a keresztény valóságban is megvan a helye, és hogy ő mint szabad alkotó ember megmaradhat a hitben. Belátja, hogy a hit tartalma nem azonosítható annak gyerekes formáival. így ezeket elveti és hite számára új dolgokat fedez fel, amelyek szigorúbbak, de egyszersmind tágasabbak is.

Ezen a módon bontakozik ki ezután a hívő lét azon nagyon szép formája, amelyet ideálisnak és lelkesítőnek nevezhetünk. Ebben a végtelenség utáni vágy, szabadságra törekvés és az alkotó kedv egységre lép a keresztény akarattal. A hitben van valami merész, tágas és megbízható. Van benne valamiféle nagyratörés és bátorság, nemes szigor és türelmetlenség, amely nagy dolgokra képes. És abból az életből, amelyből ez a korszak kimaradt, valami nagyon fontos hiányzik.

Ez a magatartás aztán tovább folytatódik, hogy meddig, az a körülményektől és a belső erőktől függ, míg azután egyszer maga is válságba jut. Ez a fajta hit — miként általában véve az ifjúság — érintkezésben áll a világ tágasságával, van ereje a nagy, térbe történő önkiterjesztéshez, rendelkezik az ideálok és a fantázia hatalmával és birtokolja a szív nagylelkűségét. Még nem látja azonban a dolgokat saját valójukban, nem érzékeli az emberi helyzeteket a maguk mélységében, a létet annak tényleges keménységében. Mindezt a látás és a szív idealizáló erejével alakította át, stilizálta vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Éppen úgy, mint a szenvedélyes akarat, amely a szabadságban találja meg saját énjét, azt azonban még nem a maga realitásában szemléli, hanem egy „kívánt én”-t alkot, és a valóságot ebben átformálja. Egyfelől a szellem és a szív lendítő ereje, másfelől a feltétlen ideálok között feszül ki léte. Ami azonban köztük van — a konkrét valóság — még nem kerül felszínre. Amint az élet fokozatosan előrehalad, a fellendülés hatalma megtörik, az élet íve süllyedni kezd, az átalakító erő gyengül. Ezzel egyidőben egyre élesebben tör előtérbe a változás: a dolgok valósága amint azok vannak, az embereké, az intézményeké, a helyzeteké. Nem utolsósorban pedig a tulajdon én valósága. Szaporodnak azok a megszégyenülések, amelyekkel a lét az idealizmus merész bizalmára válaszol. Eleinte újult erők bevetésével még minden kiigazítható, de a bizalom fokozatosan gyengül. Egyre kevésbé lehet a negatívumokat figyelmen kívül hagyni, és a törekvés intenzitását valódi sikerrel kielégíteni. Egyre világosabban tapasztalható, hogy milyen sűrű és mozdulatlan a lét, és hogy vele szemben milyen tehetetlen az ideálokban hívő gondolkodás és a szív nagylelkű hullámzása. A „valóság” az, amely megmutatja magát: alapjában áll ellen az idealizáló törekvésnek és nem hátrál. Itt fenyeget a kiábrándulás veszélye. Az attól való félelem, hogy benyomásaink legyőznek bennünket, hogy a valóság erősebb mint az eszmény, a körülmények szívósab- bak mint a szellem, az emberi lét önzése, szűkkeblűsége, kicsinyessége, alantassága és durvasága erősebb a szív nagylelkűségénél. Azt, hogy tulajdon aka148