Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Henri J. M. Nouwen: Több egy régi történetnél

Nem csoda tehát, ha egy igehirdetónek nagyon bátornak kell lenni ahhoz, hogy hozzálásson a növekedési folyamat akadályainak elhárításához, és az embereket útba igazítsa, hogy szabadon átadják magukat másvalakinek, és hagyják magukat más által felövezni.

Egy olyan igehirdető számára, aki ezt a folytonos növekedési folyamatot beindítja, számomra ez a két feltétel tűnik fontosnak: 1. dialóguskészség; 2. készségesség.

1. A dialógusra való képesség

Amikor a dialogikus szót használom, nem az úgynevezett „dialógus prédikációra” gondolok, amelybe bárki beleszólhat, és azt mondhat, amit akar, még csak nyitott vitára sem, vagy egyéb különleges technikákra, amelyek megengedik, hogy az emberek aktívan is résztvegyenek. Ezek közül egyik sem fedi az itt használt „dialogikus” szót. Ezzel egyszerűen egy emberek közötti viszonyra szeretnék rámutatni, ami olyan, hogy lehetővé teszi számukra, hogy a mondottakat egyéni élettapasztalataikkal összevessék. így nézve a dialógus nem „technika”, hanem az igehirdető belső magatartása, amely által kész kell hogy legyen olyan kapcsolatra, amelyben a partnerek kölcsönösen befolyásolhatják egymást. A valódi dialógus elől az igehirdető nem hátrálhat meg. Nem maradhat érintetlenül, mert teljesen és egészen személyesen kell érdekelve lennie. Ez egészen belső esemény lehet, amelyben nincs valóságos párbeszéd, ugyanakkor viszont megköveteli azt a merészséget, hogy az előadó a hallgatókkal szembeni viszonyban teljesen önmagát adja. Csak ekkor beszélhetünk igazi dialógusról.

Ha létrejön ez a dialógus, akkor a hallgató saját magáról is meg fog tudni valamit, mert az igehirdető szavai szívében visszhangra, élettapasztalataiban biztos alapra talál majd. Ekkor a hallgató az igehirdető szavait úgy hagyja közel kerülni magához, hogy az hússá és vérré válik benne. Ekkor tudja azt mondani: „Amit te hangosan kikiáltottál, én eddig mindig csak fülbe súgtam; amit te olyan értelmesen kimondtál, valahogy mindig sejtettem én is; amit te világos fénybe állítottál, én mindig magamban elásva éreztem; amit te ilyen biztosan a kezedben tartasz, az nekem mindig kicsúszott az ujjaim között. Igen, én megtalálom magamat szavaidban, mert szavaid mindnyájunk mély emberi tapasztalatának mélységeiből forrásoznak, és ezért nemcsak a tiéid, hanem az én szavaim is. A te nézeted nemcsak hozzád, hanem hozzám is tartozik.”

Ha egy hallgató ezt valóban elmondhatja az igehirdetőnek, akkor valódi dialógus történt. Ha egy kicsit spontánabbak lennénk és nem olyan gátlásosak, akkor ezek után a hallgató felkiáltana: „Igen testvér, nagyon helyesen mondtad, igen, Amen, Allelúja!” Csak abban az esetben élünk meg hiteles, valódi dialógust, ha képesek vagyunk erőt adni és meg tudjuk ismertetni,

137