Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Carlo M. Martini: A kereszt megértése

mással. Itt is valami igen személyes dologgal állunk szemben — ahogy az imában. (Imádságunk a mi saját imádságunk és nem valaki másé.) Ahogy végtelen sok imamód van, úgy számtalan formája van annak is, hogy az ember hogyan ragadhatja meg, érezheti és élheti meg a kereszt személyre szabott problémáját.

Lássuk hát témánkat: én, Péter és a kereszt. Szemügyre vesszük: 1. Péter vallomását, amellyel elindul a kereszt felé; 2. Pétert az utolsó vacsorán; 3. Pétert a Getszemáni kertben; 4. Péter magatartását akkor, amikor Jézus fölött bíráskodnak.

A messiási vallomás (Lk 9,20)

Péter életének egyik legfontosabb pillanata, amikor meg vallj a a Messiást. Kimondta azt, amit a többiek nem tudtak kimondani: „Az Isten Fölkentje vagy.” Jézus bízott Péterben, amióta csak meghívta, s ezáltal Péter érezte és fölfogta, hogy majd fontos küldetése lesz. Most tehát öröme tetőfokán van, és tudja, hogy megkapta ezt a küldetést: ő nevezte meg az „Isten Fölkentjét”, kifejezte, ami a többi tanítványban még csak sejtésszerűen, csírájában volt meg. Neki volt bátorsága ahhoz, hogy Jézust az érdeklődés középpontjába helyezze. Képzeljük el csalódását és megaláztatását, mikor Jézus rögtön lelo- hasztja ezt a lelkesedést, és megtiltja, hogy beszéljenek Péter felismeréséről. Ugyanakkor elkezd beszélni a keresztről. Péter teljesen összezavarodik a szenvedés megjövendölése miatt, s kötelességének érzi, hogy megfeddje az Urat, s azt mondja neki: „Nem, ez nem neked való”, de ezzel csupán azt éri el, hogy a Mester hevesen ellene fordul (Mk 8,32).

Képzeljük el, hogy Péter közli ezt velünk, és kérdezzük meg, hogy hogyan érezte magát e pillanatban. Péter valószínűleg azt mondaná nekünk, hogy már semmit sem értett: „Én, aki az egekig magasztaltam az Urat, igazán nem engedhettem, hogy a keresztre kerüljön. Meg akartam kímélni a kereszttől, mivel oly nagy tiszteletet és szeretetet éreztem iránta. Meg akartam értetni vele, hogy mi, a bűnösök szolgáltunk rá a szenvedésre, nem pedig ő. Erre az Úr felháborodott, és hevesen rámförmedt. Már semmit sem értettem, hallgattam, és azt kérdeztem magamtól: mi lesz az én Mesteremből?”

Az evangéliumban a messiási vallomás után azonnal Jézus színeváltozása következik. E jelenetben Péter még mindig nem értette a leckét. Még mindig ő akarja megmondani a Mesternek, hogy mi a tennivaló (Lk 9,33), és felkiált: „Mester, jó nekünk itt lenni. Hadd csináljunk három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Lukács hozzáfűzi: „Nem tudta, mit beszél.” Próbáljuk magunkat Péter helyzetébe képzelni. Úgy érzi, ő az, akinek gondoskodnia kell a Mesterről és a mennyei vendégekről. Olyan ez, mintha azt mondaná: „Hagyd, Mester, majd én megcsinálom. Most itt maradunk.” Mi ll

ll