Szemelvények a Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolájának munkáiból 1982 (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1983)
Anthony Bloom: Imádságos találkozások
Az aszkézis szerepe Amit az imént mondottunk, olyan problémához vezet el bennünket, melynek megoldása kezdők számára igen nehéz. Az erőfeszítéssel járó imádságnak, az aszkézisnek a problémájához jutottunk itt el. Könnyű dolog a bámulat vagy a fájdalom e- setén imádkozni. Sokkal nehezebb viszont az imádság a szürke hétköznapokon, amikor se bennünk, se körülöttünk nincs semmi, ami az imádsághoz segítene. Ilyenkor bizony erőt kell vennünk magunkon. Miért? Mert imaéletünknek nem csupán önkéntelen megnyilatkozásunknak kell lennie, hanem szilárd, megváltoztathatatlan meggyőződésünknek is. Ez érvényes minden érzésünkre, tehát az imádsággal kapcsolatos érzelmeinkre is. Nincsenek tán olyan pillanataink, amikor holtfáradtnak érezzük magunkat, s mégis ha megkérdeznék, mit érzünk legdrágább hozzátartozóink iránt, azt mondanánk, hogy noha a jelen pillanatban efféle érzésekre képtelenek vagyunk, mégis egészen biztos, hogy nagyon szeretjük őket. Persze fáradtságunk uralkodik érzéseinken. Lehetünk mesterkéletlen emberek, de néha mégis túl fáradtak vagyunk, és úgy érezzük, hogy nem tudunk érezni. Ilyenkor szeretetünk akaratunkban él tovább. Az akarat a szilárd meggyőződéssel együtt életünknek egyik lényeges oldalát képezi. Ha tisztán társadalmi szokás alapján erőltetünk valamit, ennek az erőfeszítésnek inkább halálhozó, mint életadó hatása van. Egyébként az erőfeszítés nem föltétlenül pusztán erőt igényel, hanem lehet még önismeretet, mások ismeretét és kedvességét is hozzákapcsolni. Amikor az önkéntelenség és a lelkesedés hiányzik, akkor ráerőltetjük magunkat az imádságra. Ilyenkor a hit tiszta lépésével kell Isten jelenlétébe állnunk: tudjuk, hogy ő létezik és hogy ki ő. Az imádságban, s abban a tiszteletteljes félelemben közelítünk hozzája, amely mindennek kijár, ami csak szent. Szilárd erőfeszítéssel törekszünk arra, hogy a megfelelő figyelmet szentelhessünk neki. Erre törekszünk annyira erősen, hisz nem csupán a közvetlen örömért akarunk találkozni Istennel, hanem azért a hosszantartó örömért, mely akkor érkezik el hozzánk, ha a vele kialakított kapcsolatban átalakultunk és már Isten életében élünk, Önámitás és Isten becsapásának megkísérlése nél48
