Szemelvények a Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolájának munkáiból 1982 (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1983)

Anthony Bloom: Élő imádság

gét. Remete Teofán a lelki élet elsajátítására törekvőkhöz szőlő tanácsában azt mondja, hogy a siker egyik elengedhetetlen feltétele az, hogy soha ne engedjük meg a testi lazaságot! "Légy hasonló a hegedű húrjához, pontosan hangolt, sem laza, sem túl feszes, tested egyenes legyen, vállaidat húzd hátra, fejedet tartsd könnyedén, minden izmod a szív irányába feszüljön.” Sok mindent Írtak és mondottak már azokról a módszerekről, amelyekkel a testet a figyelmi képesség növelésének a szolgálatába lehet állítani, de a többség számára elérhetetlen színvonalon; Teofán viszont egyszerű, pontos és gyakorlati tanácsot ad. Meg kell tanulnunk pihenni, és ugyanakkor ébernek lennik.Ugy kell testünket idomítanunk, hogy az ne erőszakolja ránk, hanem csupán könnyítse meg a figyelem-összpontosítást.

Az elmélkedés gondolati tevékenységet jelent, mig az imádság mindenfajta gondolat elvetését. A keleti Atyák tanítása szerint a legjámborabb gondolatokat, a legmélyebb, legmagaszto- sabb teológiai megállapításokat, ha azok imádság közben történnek, kisértésnek kell tekintenönk, és el kell vetnünk, mert az Atyák szavai szerint esztelen dolog Istenről gondolkodni, és elfelejteni, hogy Oelőtte állunk. Az Ortodoxia minden egyes lelki tanítója óva int attól, hogy az Istennel való találkozást a róla való gondolkodással helyettesítsük. Az imában magával az Istennel állunk szemtől-szembe, tudatosan igyekszünk az O jelenlétében figyelmünket teljesen csendben, Őrá irányítani, ami azt jelenti, hogy osztatlan értelemmel, szívvel és akarattal állunk meg az Ur jelenlétében; ez pedig nem könnyű. Bármi is legyen önnevelésünk eredménye, mindig adódhat egy rövid pillanat az ellazulásra. A lelki osztatlanságot csak az érheti el, aki számára Isten szeretete jelent mindent, aki már minden köteléket széttépett és teljesen átadta magát Istennek; ezen a ponton már minden személyes igyekezet megszűnik, és átadja helyét Isten sugárzó kegyelmének. Figyelmünk gyújtópontjában mindig Istennek kell állnia, mert a figyelemösszpontositás sokféleképpen meghamisítható; amikor egy életbevágóan fontos ügyért imádkozunk, úgy érezzük, hogy egész bensőnk egyetlen imádsággá változott, az a benyomásunk, hogy valóban mély,

124