Jöjjön el a Te országod. Tóth Tihamér veszprémi püspök utolsó szentbeszédei (Budapest, Szent István Társulat, 1940)

XIV. A sajtó szerepe az Isten országában

146

lapját, amely lekicsinyli és lemosolyogja mindazt, amivel lelke az imént a templomban megtöltekezett? Nevezheti=e magát katolikusnak, aki tud kezébe venni olyan képes® újságokat, amiknek illusztrációi és cikkei, hírei és szellemes® ségei nyilt arculcsapása minden keresztény erkölcsiségnek?

A kryptokatolikusok ideje lejárt. Azoknak ideje, akik lélekben ugyan katolikusoknak mondják magukat, de nem merik ezt megvallani, megmondani, megmutatni. Megmu® tatni azzal is, hogy milyen újság jár a családjukba.

Volt az osztrák katolikusoknak Bécsben egy hatalmas napilapjuk, a «Reichspost». Ma már — fájdalom — hatalmi szóval megszüntették. Szerkesztó'ségének lépcsőházában egy kb. 3 m magas óriási, tiroli feszület fogadta a látogató® kát. Erre a feszületre esett mindenkinek első pillantása, és szinte eszébe jutott a görög bölcsnek szava : «Adj egyetlen pontot, ahol megvethessem lábamat és kimozdítom sarkából a világot».

Nos, ez az egyetlen pont: Krisztus keresztje! Mi ad erőt, gerincet, lendületet és elvhűséget a katolikus lapnak? Semmi más, csak a rendíthetetlen meggyőződés, Krisztus keresztjének győzelmi erejéről. De mi ad erőt, lendületet és győzelmet azoknak, akik Krisztus keresztjéért és az Isten országának eljöveteléért dolgoznak? A Krisztus keresztjé® bői táplálkozó katolikus sajtó.

*

Testvéreim! Talán lesznek hallgatóim közül, akik a mai beszéd témájára kissé aggódva figyeltek fel és szinte mondani szeretnék: kérem, ez nem egészen szentbeszéd volt. Ez egy világi ügynek a templomba beerőltetése. Talán nem is egészen való a szószékre . . .

Nem tudom, csakugyan lesznek=e, akik különösnek találják a mai beszéd tárgyát. De ha csakugyan lesznek, akkor csak még világosabbá válik előttem, hogy ez a téma csakugyan idevaló volt és csakugyan kellett erről beszélni a szószékről is, mert íme, még hallgatóim közt is vannak, akiket sikerült elfogultakká tenni az ellenségnek és bebeszélni nekik, hogy ez merőben világi ügy.

De még mennyire nem az.

Annyira nem, hogy nyíltan ki kell mondanom: nem teljesíti lelkiismeretbeli kötelességét az a keresztény, aki nem veszi komolyan azt a felelősséget, ami a sajtókérdésben is reá hárul.