Faber Frigyes Vilmos: Mindent Jézusért (Budapest, Szent István Társulat, 1940)
II. Fejezet. Együttérzés Jézussal
48 aztán dicséretei által végtelenül dicsőíti majd az Istent. Ebben az Isten dicsőségéért való buzgóság nyilvánult meg. — A lélek továbbá mindaddig nem teljes tulajdona Jézusnak, míg biztosan ki nem köt a mennyben és drága Üdvözítőnk be nem mutatja a mennyei Atyának, mint kínszenvedésének diadalmi jelét. Nem jobb-e tehát azt a szegény lelket várakoztatni a purgatóriumban, mint Jézust a mennyben? Sőt tovább : az a szomorúság, melyet a jó páter a szegény lélek mellőzése miatt érzett, nem lehetett-e kedves Jézus előtt s nem indíthatta-e Jézust arra, hogy azért a lélekért is tegyen valamit? Ebből a Jézus érdekei iránti érzékenység tűnik ki. — Továbbá, gondolta a jó öreg jezsuita : minél előbb megy e lélek a mennybe, melyhez oly közel van, annál hamarább kérhet az Istentől mindenféle kegyelmet lelkem és a földi bűnösök számára. Ez a lelkek üdvéért való szorgoskodást mutatja. így a jezsuita a búcsút annak a léleknek a javára alkalmazta, amelyik közelebb volt üdvözüléséhez, de könyörögve fohászkodott fel a Szent Szűzhöz az elhagyatott lélekért is, azzal a vigasztaló tudattal, hogy Jézus azért is tesz majd valamit. A jó páternek ezt az elhatározását az is igazolja, hogy az Oltáriszentségről nevezett Franciska nővér, Szent Terézia rendjének egyik spanyol apácája azt a kinyilatkoztatást nyerte, hogy halottak napjának estéjén sok lélek hagyja el a tisztítótüzet, mégpedig leginkább olyanok, akik az üdvözüléshez legközelebb állottak, s akikért az Isten az Egyház imádságait e napon meghallgatta. Igaz, azt is tudjuk, hogy paulai Szent Vince leginkább az elhagyatott lelkekért szeretett ájtatos- kodni.
