Faber Frigyes Vilmos: Mindent Jézusért (Budapest, Szent István Társulat, 1940)
II. Fejezet. Együttérzés Jézussal
37 áldozatokkal járó átalakulás nem ment benne végbe. Drága és díszes tárgyait nem adta át a főnöknőnek s csak lassan és fokozatosan javult. Az Istennek újra és újra betegséggel kellett őt meglátogatnia, hogy nagysokára egészen a kegyelemnek éljen. Lelkiismeretének mardosásai nem szűntek meg s mindig mélyebben és mélyebben hatoltak szívébe, míg egészen fel nem olvadt az Isten szeretetében és szentté nem lett. Ez vigasztaló történet. Szeretjük ugyanis azt gondolni, hogy a szentek már bölcsőjüktől fogva rendkívüli emberek voltak, akik különös kegyelem által kereszt- ségi ártatlanságukat sohasem vesztették el, alig érezték a rossz szenvedélyek lázadását és bizonyosan nem ismerték a küzdelínek legrosszabbját, a régi vétkes szokásokkal való harcot. Vagy ha ezt nem véljük, legalábbis azt hisszük, hogy az Isten rendkívüli módon sietett segítségükre, mint Szent Pál és Szent Ignác megtérésében. így aztán nem is gondolunk arra, hogy mi is szentek legyünk. De Szent Hiacinta e története másra tanít minket : a lanyhaság, a bocsánatos bűn és a méltatlan hiúság éveit csak félmegtérés követte, és csak lassankint haladt előbbre a jóban, éppenúgy mint az közülünk is sokakkal történhetett. Baker atya a «Sancta Sophiában»1 e történethez a követkézé találó és vigasztaló megjegyzéseket fűzi: «Azok a lelkek, akik külső tekintetek miatt választották a szerzetesi életet, kedvetlenségükben ne gondolják, hogy semmire sem mehetnek, mivel ily méltatlanul léptek e pályára, hanem reméljék, hogy az Isten különös gondviselése akaratuk és szándékuk 11.175.
