Faber Frigyes Vilmos: Mindent Jézusért (Budapest, Szent István Társulat, 1940)
IV. Fejezet. A közbenjáró imádság
117 úgy, mintha Párisról, Berlinről vagy Brüsszelről volna szó. A halál semmit sem akadályoz minket, a sír semmit sem tart vissza minket, a lehető legnagyobb nyugalommal túlmegyünk rajtuk. Halottjainktól nem vagyunk elválasztva. A szenteket sokkal jobban ismerjük, mintha e földön együtt éltünk volna velük. Ügy beszélünk az angyalok karaival, mintha testvéreink volnának Krisztusban — amint hogy azok is. Mindehhez a rózsafüzért, az érmeket, a feszületeket, a szenteltvizet, a búcsúkat, a szentségeket s az áldozatot éppúgy használjuk, mint a tollat, a tintát, a papírt, a fűrészt és a fejszét, az ásót és a gereblyét földi dolgainkhoz, s biztosak vagyunk az eredményben. Valamennyien egy háztartást alkotunk. Isten a mi atyánk, Jézus, ki felvette természetünket, a fivérünk, Mária anyánk, az angyalok és a szentek legkedvesebb testvéreink. Hogyan érthetnék meg ezt azok, akik az atyai házon kívül élnek? Nemde, szükségképen emberi tákolmánynak látják mindezt, amiről a Szentírás nem beszél. Idegenek lévén, hogyan ismerhetnék a szentek polgártársainak és az Isten házanépének szokásait, vonatkozásait, érzelmeit? Olvashatják ugyan a szavakat, de nem érzik bennük a meleget és az életet, az erőt és a világosságot, az üdvöt és a szeretetet, s így fátyol borítja szívüket, ha Szent Pált olvassák, szívüket jobban, mint értelmüket. Mert akik Krisztus testének épületét akarják ismerni, azoknak először «a hit egységében kell mindnyájuknak találkozniok» és e helyes hit annyira szükséges, hogy «szeretetben az igazságot kell gyakorolnunk, hogy mindenképen Ahhoz növekedjünk, aki a fej, Krisztushoz, aki által az egész
