Faber Frigyes Vilmos: Mindent Jézusért (Budapest, Szent István Társulat, 1940)
IV. Fejezet. A közbenjáró imádság
112 ségét a lelkek megmentése növeli, a bűn meggyalázza. Az talán nem áll módunkban, hogy prédikáljunk, könyveket írjunk, vagy mint hittérítők messze földeket bejárjunk vagy pénzünkkel a missziókat támogassuk. Talán igen csekély az, amit önmagunktól vagy tetteinkkel Isten dicsőségére, vagy a lelkek üdvére művelhetünk. De a közbenjáró ima mindenhova elér. Sem idő, sem tér nem köti le. Tudatlanság meg nem akadályozhatja, babona el nem hallgattathatja, bűn vissza nem utasíthatja befolyását. Ahova a kegyelem eljuthat, elér az imádság is, vagyis elér mindenüvé, ahová csak az Isten mindenhatósága kiterjed, azt az egyetlen helyet kivéve, ahonnan száműzve van a remény. Ott is megnyilvánul ugyan az Isten dicsősége, csakhogy ez oly dicsősége, amelyet hallgatva, félelemmel, és szívünk remegésével imádunk, ez nem az a dicsősége, amelynek előmozdítására közreműködni kívánunk. Halljuk pl. valamely országról, hogy Isten dicsősége ott veszélyben van ; az államhatalom talán egyenetlenkedik a Szentszékkel, pedig ennél misem ellenkezik jobban az Isten dicsőségével, misem árt jobban Jézus érdekeinek, a lelkek üdvösségének. Vagy pl. könnyes szemmel és szívvel olvasunk a rabszolgák és bennszülöttek lelki elhagyatottságáról valamelyik országban. Vagy hírek jutnak füleinkbe a katolikus papság üldözéséről nem katolikus országokban, vagy szörnyű erkölcsi romlottságban élő katolikus városokról, vagy az egyházellenes diplomácia aljas cselszövényeiről, vagy a szerzetesrendek elnyomásáról, a pártoskodás szelleméből fakadó, éppen nem épületes vitákról. El sem lehet mondani, mily nagy fokban sértik az ilyesmik Isten dicsősé-
