Faber Frigyes Vilmos: Mindent Jézusért (Budapest, Szent István Társulat, 1940)
IV. Fejezet. A közbenjáró imádság
106 Gondoljuk meg továbbá, hol imádkozunk. Akár szent hely az, akár nem, mindenesetre magában az Istenben imádkozunk, őbenne vagyunk, mint a hal a vízben. Mérhetetlensége a mi templomunk. Füle ajkainkon van, érinti azokat, bár mi ezt nem érezzük, mert ha éreznők meghalnánk. Ő mindig figyel ránk. Gondolataink éppenolyan hangosak neki, mint szavaink, szenvedéseink pedig hangosabbak szavainknál is. Füleit sohasem fordítja el tőlünk : álom közben is eléri sóhajunk. Kérdezzük továbbá, honnan származik imáink értéke? Hiszen azok csak tova repülő szavak, múló esede- zések. Bennünk semmi nincs, ami jogot adna meghallgatásunkra, csak mérhetetlen méltatlanságunk és szörnyű szükségünk. Magában véve miért is volna imánk az Alkotó fülében több, mint az oroszlán ordítása, a jégmadár panaszos siralma vagy a sebzett vadnak bőgése? Értéke főleg onnan ered, hogy az Isten emberré lett, a hegyen térdreborult, imádságban töltötte az éjét, egyesített minket önmagával, ügyeinket a magáévá tette, érdekeit a mieinkké tette és magához forrasztott. így, e titokzatos egyesülés által, imáinak érdeme a mieinkre megy át, bősége meggazdagítja á mi szegénységünket s ha imádkozunk, nem mi imádkozunk hanem ő az, aki imádkozik. Mi beszélünk ugyan a mennyei Atyának fülébe, de nem a mi szavunk, hanem Jézusnak szava, az ő Anyjának szava az, melyet Isten meghallgatni méltóztatik. Vagy hasonlattal élve : az Örökkévaló a vak, öreg Izsákhoz hasonlóan cselekszik. Fiatalabb gyermeke térdel le előtte áldásért. «Szava ugyan Jákob szava» és így nem érdemli áldásomat, «de kezei Ézsaunak kezei», a világ meg
