Faber Frigyes Vilmos: Ez nagy szentség valóban! (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1938)
I. Könyv. Az Eucharisztia Isten legmagasztosabb műve
44 született tőle a Fiú és mindig származott kettőjüktől a Szentlélek. Amilyen volt az Isten a teremtés hajnalán, olyan volt öröktől fogva, olyan most is és sohasem fog változni. A teremtményektől nem nyert semmit. Dicsősége nem növekedhetett. Boldogságát éppoly kevéssé növelhette a teremtmény engedelmessége, amint nem zavarta lázadása. Látta a rosszat előre, mégis teremtett. Isten lelkében már akkor fel lett áldozva a Bárány a Kálvária-hegyén, amikor lerakta a világ alapjait. Hát akkor mi volt az, amire az Isten rászorulhatott? Rászorult! Ezt a szót nem használhatjuk, ha a Legfölsé- gesebbről van szó. Mivel azonban a nyelv olyan szegény és gyenge, azért mondom, hogy Isten rászorult, vagy leereszkedésében ügy mutatta, mintha rászorulna valamire. A teremtés célja az volt, hogy ezt a valamit megadja neki. Hatalma határnélküli volt, úgyhogy ebben a tekintetben semmire sem szorult. Igazságossága számára nem volt működési terület, azonban akkor nem is volt szüksége rá. Meglehetett volna nélküle, hiszen Ö volt az egyedüli létező lény! Élet, öröm, felség, dicsőség, bölcseség, örökkévalóság — mindezeknek a tulajdonságoknak nem lehetett a teremtés sem előnyére, sem hátrányára. Azonban Isten nem gyakorolhatta az irgalmasságot, t. i. abban az értelemben, ahogyan mi értjük az irgalmasságot, mert hiszen nem volt teremtmény, amelyen gyakorolhatta volna. Az Atya nem gyakorolhatott semmiféle irgalmasságot a vele egylényegü Fiún és Szendéiken, sem ezek őrforrásukon, az Atyán. A teremtés tehát — s most merész kifejezést használok, amely azonban jól kifejezi az igazságot; bár semmiféle szó sem pontos és nem egészen találó, amelyet az ember az istenségre alkalmaz, — Istennek egy új tulajdonságot adott, az irgalmasságot. Szeretete nem tűrt korlátokat; szüksége volt rá, hogy önmagát kiöntse. A valóságban érezte ennek a szüksé
