Faber Frigyes Vilmos: Ez nagy szentség valóban! (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1938)
IV. Könyv. Az Oltáriszentség - Istenünk és Üdvözítőnk
901 A lelkiéletnek majdnem minden területét áthatja egy érzés, amit — jobb szó híjján — szent elkedvetlenedés- nek nevezhetek. Időnkint elcsüggedünk. A minden oldalról körülvevő kísértések tömege ránehezedik lelkünkre. A világ és láthatatlan ellenségünk támadása elkedvetlenítenek bennünket. Mégis, ennek ellenére is, jókedvűeknek és örvende- zőknek kell lennünk. Bizalmunknak nem szabad csökkennie, s a gondokban nem szabad elmerülnünk. A bizalom forrását nem találjuk meg sem környezetünkben, sem önmagunkban, s így hitünkben kell azt keresnünk. Az apostol szerint: „Ez a győzelem, mely meggyőzi a világot, a mi hitünk." (I. Ján. 5, 4.) Azonban minden diadalnak megvan a maga oka. Ennek koronája ez a nagy Szentség. Lelki életünkben kell lennie örömnek, tetterőnek és segítségnek. Mindezzel még a világ is támogatja fiait. Mi azonban ezt a bátorságot a diadal szelleméből merítjük. Ezt a diadalt pedig hitünk sugározza belénk szakadatlanul. Az Oltáriszentség iránti szeretet nem más, mint a hit fönséges és királyi áhítata. Megsokszorozódott, bensőleg felfokozott és megdicsőített hit. Még akkor is hit marad, ha már elérte az Isten-dicsőítés fokát. Ebből a hitből származik az a három különleges kegyelem, melyek a bensőséges élet lehelletét és lelkét alkotják. Ezek: a bennünket körülvevő, túláradó szeretet; az Istenért való ön- feláldozás utáni lángoló szomjúság; s végül az Egyház iránti nemes és gyermeki szeretet. Már az az örvendetes tudat, hogy Isten szeret bennünket, szeretetre hangol minket másokkal szemben. Boldogok vagyunk, mert értékes és túláradó boldogsággal vagyunk megáldva. Nem kell-e tehát azon fáradoznunk, hogy másokat is boldogokká tegyünk? Különös szeretettel kell fordulnunk a szegényekhez, az elhagyatottakhoz és a szomorúakhoz. Krisztus őket V.
