Faber Frigyes Vilmos: Ez nagy szentség valóban! (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1938)

IV. Könyv. Az Oltáriszentség - Istenünk és Üdvözítőnk

253

Szeretetemet csak az tudja kielégíteni, örömöm egyedül abban a gondolatban lehet teljes, hogy ezt a dicsőséges testet és ezt az imádásraméltó lelket, az örök Ige személye felvette és annyira sajátja, annyira hozzátartozik, hogy semmi más kapcsolat sem hasonlítható hozzá, az Atya, Fiú és Szentlélek egységén kívül.

Magasztallak legméltóságosabb Szentség, azért, hogy te Isten vagy, azért, hogy te ember vagy és azért, hogy te hozzánk oly kegyes és alázatos, elfátyolozott és mégis oly kétségtelenül világos és érthető vagyl

4. FEJEZET.

Az Oltáriszentség — mindenünk.

Minél jobban elmélyedünk az Oltáriszentség fenségének szemléletében, annál csodálatraméltóbbnak tűnik fel előttünk Krisztus. Igen, az Oltáriszentség az imádandó Szentháromság második személyét rejti magában, emberi természetében, a Szentség fátyoléba burkoltan.

Igaz, a három isteni személyt egyformán imádjuk. A Fiúval szemben azonban egészen különleges tisztelettel viseltetünk. Nem valami nagyobb szeretetre vagy bensőségesebb áhítatra gondolok, hanem arra a sajátságos érzelemre, amit közelebbről meghatározni nagyon nehéz.

Ügy látszik, mintha az Ige a teremtményekkel különösképpen kapcsolatban állna, bár a teremtmények végesek, az Ige pedig mint élő, végtelen és örök személy — az isteni tökéletesség kifejeződése.

A Fiú kezdettől fogva különösképpen az emberek javát munkálta. Az isteni személyek körül neki kellett felvennie természetünket. Mind a három személy akarta ezt, s mind a hárman a Fiút választották ki erre a feladatra. Öröktől fogva ismert, öröktől fogva kiválasztott, öröktől fogva szeretett minket a Fiú, s öröktől fogva sóvárgott a pillanat után, amelyben fel kellett öltenie