Faber Frigyes Vilmos: Ez nagy szentség valóban! (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1938)

IV. Könyv. Az Oltáriszentség - Istenünk és Üdvözítőnk

233

megremegteti és tüzes nyelvek hullanak Mária nagy lelke mélységeire is. Olyan pillanat ez, amelyet csak a szeplőtelen fogantatással és a megtestesüléssel lehet ösz- szehasonlítani.

De hol a hittudós, aki alkalmas szavakkal tudja kifejezni, mi ment vele végbe ennél a harmadik megszente- lődésnél?

Vegyétek hátralevő életét, s fűzzétek minden pillanatának erényességéhez a fiától való elszakadás higgadt elviselését; türelmének azt a magas fokát, amely minden pillanatában messze fölülmúlta ]ób türelmesen elviselt összes szenvedését.

Mit jelentett az Mária részére, amikor isteni szerétéiből meghalt, elolvadt, mint a legillatosabb tömjén a tűzben? Ez a tűz, anélkül, hogy önmagát megemésztette volna, önmagáért és magában gyermeksége óta égett. A világ minden részéről összegyűltek az apostolok haldokló királynőjük köré és csodálkozva pillantottak kegyelmének erre az utolsó csodájára.

S midőn Bírája előtt állt, aki fia is volt, — igaz, hogy egyetlen bűne sem volt, amiért vádolható lett volna, — mégis teljesen Megváltója irgalmára bízta magát, miként előtte, vagy azóta is minden lélek. Ezáltal a kegyelemnek micsoda ragyogó világa nyilatkozott meg lelkében?! Mégis, más volt mindez, mint egyetlen egy fénysugár, amit fia köréje font!

Ha a tiszta napfényben feltűnik egy hegy, szép, élesen körvonalazott, kedves alakjával, az nem vesz el a Nap fényéből semmit. Ugyancsak a mező és szikla, erdő és víz, megvilágítva a sugaraktól, a Nap mindent megszépítő fényét nem apasztják ki.

így volt ez Máiával és fiával. Ó legm. Oltáriszent- ség! S te oly közel vagy hozzánk. Te, a halhatatlan kegyelmek forrása! S én téged kezemben tartalak. Ó, Jézus teste! Ó, a testté lett Ige lelke, Mária fia, Istenember! Én tartalak téged, akit Mária ölébe zárt. Pedig te mindkettő semmiségét végtelenségedbe zárod!