Faber Frigyes Vilmos: Ez nagy szentség valóban! (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1938)

III. Könyv. Az Oltáriszentség - az elrejtőzött Isten

199

szeretetének az útjában áll. Isten azonban ismét és ismét borzalmasan eltaszítja.

Ilyen erőlködések között az elkárhozott lélek végtelenül gyötrelmes életet él. Borzalmas az a hevesség, ahogyan Istenre szórják az átkukat, amelyek azonban tehetetlenül és eredménytelenül hullanak vissza a szeráfok dicshimnuszaival körülvett trónjáról. Rút helyzetük négy arca forog állandóan körülöttük, kísértetekhez hasonlóan.

Először is az érzéki kínok millió és millió kapcsolatát és faját látják, ami találkozik veszteségük gyötrelmével és e veszteség körül, mint központ körül sorakozik.

Majd a kegyelmek sokasága vonul el előttük, a Gondviselés számtalan jóságos rendelése és létrehozzák a lelkiismeret soha el nem múló férgét, amiről Krisztus Urunk beszélt.

Azután jön egy eleven, de öröm-nélküli jelenés: latolgatás a nyereség lehetősége fölött, amit már örökre eljátszott; s a boldogság mindama nagyságán és mérhetetlenségén, amit elvesztett.

Végül eléjük lép Isten végtelen nagysága, de részükre már oly vigasztalanul és reménytelenül. Ez azonban nem kép, hanem csak alaptalan árny, s mégis az elkárhozott lélek ösztönösen tudta, hogy az Isten az.

Az egész világmindenségen áthallatszó kiáltással rohan a lélek Isten felé és jóllehet szellem, mégis anyagi rémületben tör ki. Kapkod Isten árnyéka után, de lám, csupán fényes lángokat ölel át. Odaszalad, de csak félelmetes démonokkal találkozik. Hozzá ugrik, — már amennyire láncának hossza engedi, — de ismét csak visszazuhan az elveszett lelkek tömegébe. így mindig olyan érzések között vergődik, hogy magamagának lesz a hóhéra.

Nincs egy óráig tartó nyári napfényük, vagy egy pillanatig tartó szelíd holdfényük sem. Nem hatol oda Holdtól megvilágított ligeteink susogása, sem virágágyaink édes illata, sem a szép zenének és éneknek hangja. De mindenegyes szerencsétlen lélek, — akiken