Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

II. Dogmatikai rész

80

egésznek a mulasztását helyrehozza és tevékenységét felfokozza a szeretet magaslataira.

Az ember a bűnben legelemibb kötelességét, a hivatását hanyagolja el.

Hivatás 1

Minden hivatás egy : Isten megdicsőítése.

Mi akármennyire feszítjük is a magunk erőit, úgy nem tudjuk megdicsőíteni Istent, mint Jézus a misében. Ha az angyalok kilenc kara egyesülve akarná a legmélyebb hódolatot Istennek bemutatni, — ha az Isten kegyelmének erejében megtisztult és megszentelt lelkek számítatlan örökkévalóságokon át bemutatnák a fölértés, a szeretet hevében a tőlük telő legszentebb és legteljesebb hódolatot, mindez nem jönne számba azzal a nagyszerű liturgiával szemben, melyet a szentostya átváltoztatásának pillanatában Jézus Istennek bemutat, mi előtt még a miséző pap ugyanezt a szentostyát akárcsak fel is emelte.1

Ha tehát Isten megdicsőítése a hivatás, úgy Jézus az emberiségnek a legszebb hivatást adta meg, mikor Isten legnagyobb megdicsőítését, a misét hozzá kötötte.

Pedig egészen hozzákötötte ! Ha mi nem ajánlunk fel kenyeret és bort, nem lehet szentmise. Ha nem mondjuk ki az átváltoztató szót, nem újul meg Isten dicsősége teremtményeiben. Ha kimondjuk, oly imá- dásnak leszünk eszközlő okai, melynél nagyobbat teremtménytől Isten nem tud kívánni.

Hogy azonban mi is egészen magunkévá tegyük, hogy Krisztus áldozata az én személyes Istendicsőítésemmé legyen, ahhoz feltétlenül kell, hogy Jézussal egyesüljek. Vagy valóságos belső életegyesülésben, az áldozásban, vagy legalább egyetértsek Jézussal az Isten megdicsőítésére való törekvésben.

1 W. Faber.