Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

II. Dogmatikai rész

56

(I. Pet. 1, 19.). Eggyé lett a bűn miatt szenvedő emberiséggel. Alávetette magát a szenvedés és halál rabságának. Az ártatlan kisded ezeknek árnyékában lép be az életbe s ezen a világon sehol sem szabadul tőlük. Az Ür Jézus az emberéletnek ezt a keserű poharát fenékig kiitta.

Attól a perctől kezdve, hogy egy uralkodó önkénye s az államhivatalok szívtelensége miatt istállóban kellett születnie, hogy egy fejedelem eszeveszett gonoszsága a pusztába kergeti a szent Családot, a názá- retiek kicsinyességéből és sok mindennapi bűnéből származó megaláztatásokon át — egész a Kálváriáig mindig szenved a bűn miatt — szenved külsőleg, de még sokkal inkább szívében. S a külső szenvedés nem volna olyan fájdalmas, ha nem a belsőnek volna csak halvány kiverődése. Krisztus szenved, mert nagyon jó, mert egészen Istené az emberek között. És mikor bántják, minden sebnél és gyalázatnál ezerszer inkább fáj neki annak a vétke, aki így bánik vele.

Ez hát az Isten előtt kedves áldozat ? Hogy az ártatlan bűnhődjék és szenvedjen a bűnös vétkéért ?

Nem, maga ez a szenvedés még nem áldozat, nem ez kedves Isten előtt. A szenvedést a szeretet teszi áldozattá. Szent Ágoston arra tanít, hogy Isten csak azért enged rosszat, mert hatalma van, hogy nagyobb jót hozzon ki belőle. A bűn rosszaságát leginkább abból látjuk, hogy milyen szenvedést okoz. De ez a szenvedés mértéke annak a nagyobb jónak is, amelyik nyomában kelhet : ez a nagyobb jó, amelyben minden szenvedés feloldódhatik, az áldozat.

A szenvedés magábanvéve ép oly értelmetlen, mint szülőanyja és okozója, a bűn. De a szenvedés szerető elfogadása : az engesztelés, az áldozat, értelmet ad a szenvedésnek és megbocsátást szerez a bűnnek.

Miben áll ez a szerető elfogadás ? Talán szeretjük