Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)
I. Bibliai-történeti rész
39 tette a szent kenyeret és úgy vették magukhoz nagy áhítattal az Úr testét. A nőknek fehér vászonkendővel kellett kezüket letakarniok ezen alkalommal. A szent vér kiosztása — ( két szín alatt áldozott akkor ugyanis még minden hívő) — a szerpapok kötelessége volt. A szentáldozás után rövid imádság, közös hálaadás következett. Ezzel egyúttal a szentmise is befejeződött. Felhangzott a szerpap elbocsátó szava : Ite in pace ! Menjetek békességben ! E leírással elég kimerítő és részletes képet kaptunk arról, hogy milyen volt a szentmise a IV. században. Részletesen kellett erről szólnunk, mert a kereszténységnek az üldözések alól való felszabadulása akkorát lendített az istentisztelet kifejlésén, amekkora lendületet sem előbb, sem utóbb nem tapasztalunk ; és mert a következő századokban a keleti (görögországi és ázsiai) és nyugati (római) liturgiák többféle változáson mentek át és egymástól nem lényeges dolgokban ma már eléggé eltérnek. A IV. században még egységes volt minden részében a liturgia, mivel csak a lényeges részeket végezték mindenütt. A IV. század után azonban, mivel a sok életerős, hitvalló keresztény, a mártírok fiai mind rendkívüli buzgósággal voltak telítve : kicsattant az áhítatuk az istentisztelet szépségének, szépítésének gazdagságában. A IV. század csokorba gyűjtötte a vértanú századok szentmiseliturgiáinak virágszálait az apostoli kor egyszerű, de legszebb fehér és piros rózsái köré : a kenyér és bor átváltoztatása és magához vétele köré. A következő századok népvándorló nemzetei egy-egy szál virággal gazdagították ezt a csokrot egészen a XVI. századig, mikor is V. Pius pápa aranyfonállal kötötte össze, mintegy lerögzítette és az egész katolikus világ nevében az Úr oltárára tette. Vagyis V. Pius pápa óta nem változott többé az átváltozást és áldozást körülvevő liturgiái cselekmény sem. *