1831-1931 Jubileumi emlékkönyv II. (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1931)
Második rész. Munkálatok
\ SZÉCHENYI VALLÁSOSSÁGA. 255 megismerése következtében egyedül lelkiismeretem szózata szolgált alapul.“ Ez a munka, ez a szent hivatás „az emberiségnek egyik nemzetét megtartani, sajátságait, mint ereklyét megőrizni s szeplőtelen minéműségben kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit s így új, eddig nem ismert alakokban kiképezve, végcéljához az emberiség íeldicsőitéséhez vezetni. Ha csak mint hangya, ily megdicsőüléshez egy paránnyal hozzájárulhatni, van-e ennél emberek közt, kiktől lelki örömök el nem zárnák, édesebb osztályrész?“ S mikor ily gondolatok vezetik, elmondhatja : „Az Istentől rámbízott tőkét fajtám megmentése s felemelése végett, ameny- nyire bírtam, a lehető legnagyobb uzsorára adtam ki.“1) De ugyanitt épen hivatása szent voltának felismeréséből kiindulva, ezeket a rettenetes szavakat írja le : „Ha tévutakra csábítám a magyart, melyekből nem volna menekvés, s melyekben ő ellenálhatatlanul sodortatnék végveszélybe s e gyászos borút én idéztem volna fel hazánk egére : ám akkor törjék velőmet ketté, érje nevemet átok, legyen nevemen utálat bélyege, szél hordja por gyanánt halandó részemet, s legyen sorsom megsemmisülés.“ Sajnos, nem juthatott „édes osztályrész“ Széchenyinek. Nem azért, mintha bűnt követett volna el, épen lelki nemessége, hivatásának mély vallásos tisztelete tette életét tragédiává. A hivatásnak ez a gondolatvilága rettenetes, feneketlen mély kétségbeesésének, megőrülésének okozója. Úgy érzi, nem végezte el a munkát, amelyet Isten rábízott. Nem jóra, hanem rosszra használta fel erejét, — ezzel vádolja magát szüntelen — nem Istent, hanem a gonosz lelket szolgálta. Életének szent célja semmibe foszlott. Semmi vigasztalás, okoskodás, meggondolás nem használ : az okoskodások, még ha bölcseknek látszanak is, szofizmák lehetnek és velük szemben áll a helyrehozhatatlan szörnyű tény : hiába élt, nem töltötte be hivatását, nem azt tette, amit Isten számára kitűzött. A betöltetlen hivatás keserű érzése adja meg a döblingi szenvedő lelkületének az alaphangját. Ezt a motívumot ragadja ki az őrültség torzító tükre és fest belőle rettenetes képeket a 1) Kelet Népe 18. rész.
