P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)
Ember és az élet
84 véréi dördülnek — benn az élet ünnepi termében látszólag igen boldog emberek kacagással és tánccal ünnepük a lét gyönyörűségét. A vörös boldogság bűvös zenéje már milliókat vont varázskörébe és ha mindjárt facipőben is táncolnak, kurjongatnak, tobzódnak, — durva élvezetvágyban táncolnak lélektelen testtel és megölt lélekkel. Vadul, állatiasan hangzik ordításuk: a mennyországot átengedjük az angyaloknak és verebeknek .. . Hasonló szilaj mámorosság tombol az emberiségnek úgynevezett magaslatain is, ahol a modern örömök bölcselője, Nietzsche vezeti az „Emberfeletti“ ember táncát, aki túl van a jón, csakúgy, mint a rosszon. A csillogó tánc-öltözet akkor is csak az emberi ragadozó állatot, a zsákmányával diadalittasan kéjelgő, pompás szőke vadállatot takarja. De azért az „Anti- krisztus“-nak minden felcifrázott szólásművészetében is kínosan hangzik az örömdal : „Szemedbe néztem a minap, óh élet ! Arany csillogott sötét éjfélszemedben, a szívem elállt e kéjes érzéstől, — aranyos sajka libegett hatalmas vizeken . . . sülyedő, fulladó és ismét csak integető aranyos, ringatódzó sajkát láttam. Táncos kedvű lábamra néztél nevető, kérdező, olvadozó, hullámzó tekintettel . . . Mindig új izgalmak, új lángok űzik előre ezeket az élvezetre vágyó embereket, mulatságról mulatságra, élvezetről élvezetre, vad orgiák förgetegébe, de a legvégén haláltáncra nyílik a mélység. Amott a mindennapi élet poros országútján járnak az emberek, gépiesek, érzéketlenek, közömbösek, lélektelenek, sohasem vesződnek az élet
