P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)
Ember és az élet
67 javakkal ; de láttam, hogy ez is hiúság. A nevetést tévelygésnek állítottam és mondám az örömnek : Miért csalatol meg hiában ?... Nagy dolgokhoz fogtam ... — és midőn mindazon műveimhez fordultam, amelyekben kezeim működtek és a munkákhoz, amelyekben hiába fáradtam, láték mindenben hiúságot és lélekgyötrelmet és hogy semmisem marad meg a nap alatt... Láttam a nap alatt az ítélet helyén istentelenséget és az igazság helyén gonoszságot és mondám szívemben : Isten az igazat és az istentelent megítéli és minden dolognak akkor lesz ideje . . . Tehát a szólás végét halljuk mindnyájan egyetemben : Az Istent féljed és tartsd meg az ő parancsait, — mert ez az egész ember“. Csendes sírás, hangos panaszkodás, néha még dühös jajkiáltás is hangzik az emberi sors rejtélye miatt, — de már az ószövetségben is megcsendül a hársfahúron és az örvendező zsoltárhangon az ember éneke, amely megköszöni a Teremtőnek azt az igen nagy szerencsét, hogy embernek teremtette. Uram, Uram, a messze földön Milyen csodálatos a te neved ! Dicsőséged sokkal-sokkal nagyobb, Mint a magas egek. Gyermekek, csecsemőknek csöppnyi szája Zengi dicséreted, Hogy ellenségeid Szégyenülten megsemmisüljenek. Elnézem az eget, újjadnak alkotását, A holdat és mind a sok csillagot. — Mi az ember, hogy vele így törődöl 5*
