P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)

Isten és a lélek

61

sodva úgy, hogy önmagáról és mindenről megfeledkezik, kivévén egyedül az Istent. Valamint a vízcsepp a borraltelt pohárban borrá változik és annak színét, illatát, ízét és minden erejét magába veszi, úgy tűnik el a lélek is az Istennel való egyesülésben és bár a lényegét megtartja, de minden ereje istenivé lesz, Isten átjárja ezt, mint a csillag, mely önmagában ugyan sötét, de a nap fénye által világosságot nyer. Mint a fénysugár eggyé lesz az üveggel, amelyre esik, vagy amint a napfény a tőle átmelegített levegővel annyira egyesül, hogy a kettőnek különbségét sem szemmel meglátni, sem ésszel felérteni nem lehet, mert úgy látszik, hogy a levegő maga a fény — pedig nem is veszti el a természetét — így a lelket is ebben a közösségben Isten szelleme járja és alakítja át.

Amit a lélek itt érez, az meghalad minden érzéket. Ész fel nem foghatja, senki megérteni és fölérteni nem tudja, ez az örökélet előíze. Inkább lehet felfogni, mint szavakkal kifejezni.

Most tudja csak igazán szeretni a lélek a mi Urunk Jézus Krisztus szenvedését és az Ő szent emberségét és úgy tűnik fel, mintha most kezdene igazán élni, mintha most kezdene csak erényeket és szent áhítatgyakorlatokat végezni.

Az igaz istenközösséghez vezető út önmagunk megtagadása, minden dologban Istennek igaz, tiszta, szent szeretete, hogy a régi emberből ne maradjon bennünk semmi, hanem egyedül Isten tiszteletét és dicsőségét óhajtsuk és keressük s mindent úgy