P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)

Isten és a lélek

47

A lélek megint nem érti önmagát.

Vájjon a lélek e kellemes koratavasza csak álom és csalódás volt, vagy hamis Fata Morgana? A lélek óriásléptekkel, hétmérföldes csizmákkal akart átrohanni virágágyakon föl a tökéletesség hegyének csúcsára. És most, az első, úgyszólván elhamarkodott roham után, az első apró dombocskán úgy érzi, mintha szédülés bággyasztaná el és tenné erőtlenné. Idáig gyorsan tört előre, több fokot átugrott ; most hirtelen elfáradt, kedvetlen, bosszús, únott, bátorságvesztett, elcsüggedt. Hegyibe még ezeken a magas utakon vihar is utoléri ; a szellemnek ólomsötét „éjszakája“, ólomsúly nehezedik rá. Azt hiszi, menthetetlenül a pokol kínjaiba sülyedt. Künn támadások, viharok, szenvedések, benn kísértések és aggályoskodások. De ennek a titokzatos éjnek halálfélelme szétzúz és megőröl a lélekben minden gőgöt és öntetszelgést ; a keserű kétségnek és csalódásnak tisztító lángjai a földiekhez való minden ragaszkodást kiégetnek belőle, külső és belső keresztrefeszíttetése kényszeríti a szegény lelket, hogy a teremtményektől elszakadjon és teljesen Istennek adja át magát . . .

Isten maga vette be ezt a lelket a tökéletességnek nagy, kegyelemmel bőséges főiskolájába. Épen ez a bűnbánat volt rá nézve a kegyelem legáldásosabb ideje. Csak így tudta elhagyni, bár öntudatlanul az érzelgős, lagymatag különcködő jámborságnak és a gőgös farizeusi jámborságnak útvesztőit. „A tisztulás útja“ az erényes élet hihetetlen megacélosodásával és megerősödésével vég-