P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)
Isten és a lélek
18 Dante hatalmas szellemének szárnyain a Paradicsom utolsó énekeiben vakmerőén az Isten-látás legfön- ségesebb magaslatáig emelkedik, ez csak olyan, mintha szárnyaszegett madár bágyadtan vergődne ; és mikor Ágoston szellemének teljességéből meg- ittasodva áradoz, hogy Isten dicsőségét és fényét csak némikép leírhassa, nem több ez gyermek csacsogásánál ; sőt a saslelkű szent János apostol is azt mondja titokzatos látomásáról, hogy az csak hasonlat és képmás, mert emberi szó, emberi gondolat a megfoghatatlant meg nem értheti.1 Azért küldte az Atya Isten a lelkeket a sötét földre, hogy értékesebbek legyenek, világosodjanak, erősödjenek, tökéletesedjenek. Bölcs gondviselése ugyan megengedi megtévesztő lidércfények csábításait ; de belénk adta a sóvárgást az igaz, örök nap után, hogy minden lélek biztosan hazataláljon az örök Világossághoz, a világosság Atyjához. Ahol a lélek lidércfényt kerget, csakhamar barátságtalan árnyakkal és rideg sötétséggel találkozik és újra feléled benne a vágy, a világosság Atyjának meny- nyei fényessége és atyai szeretete után. Mert nem évül és nem öregszik el szent Ágoston szava : „A magad számára alkottál, Uram és szívünk hányódik, míg benned nyugtot nem talál“. Keserű csalódást, megtépett reményt, szerencsevesztést, szívfájdalmat, honszerelmet, mindent felhasznál a bölcs Atya, hogy a földiektől egyre jobban elszakítson és megtanítson arra, hogy boldogságunkat 1 Wibbelt : Sonnenbuch.
