P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)
Ember és az élet
100 kérdést : hát már lefelé visz utunk az élet magaslatáról ? A vidámságot humor váltja fel, csendes komolyság és meggondoltság üli meg a lelket, magunkba szállunk, sőt talán már hazatérésre is gondolunk. Az ember az élet iskolájának évtizedei folyamán az idealizmusához egy jó darabka gyakorlati realizmust is hozzá csatolt és így elhatározza, hogy a szükségből erényt csinál és házát — minden eshetőségre készen — a földi és örökélet szempontjából egyaránt jó karban tartja. Lassankint különféle betegségek is jelentkeznek és figyelmeztetnek, hogy a lelket tulajdonképen csak egy vékony fal választja el a másvilágtól. De az életkedv és életszívósság nemsokára ismét legyőzik a múlandóságnak érzetét. Még ha leáldozóban volna is az élet napja, az ember még mindig bízik, hogy legalább annyi ideig száll le, mint mennyire felment s ezért életének hosszú délutánját és boldog estéjét reméli. Ez a számítás helyesnek látszik, de egyszer csak váratlanul napfogyatkozás jő — és a lélek — jól készülve, jobb létre szállt át. Jó barátaink gondolkodva mennek tovább, de magukban mégis örülnek és csendesen remélik, hogy számukra még hátra van az öregségre néhány nyugodalmas évük. A valóságban pedig a lélek most jut az élet iskolájának utolsó és sokszor igen nehéz szakába. Mily szomorú, mikor az ember nem tudja elviselni az öregkor megpróbáltatásait, mert nem fegyelmezte magát és nincsenek erényei. Semmi sem hat visszataszítóbban, mint a tűnő élethez való görcsös ragaszkodás, vagy egyik-