Hirscher János: Önámítás. Az önismeret megkönnyítésére (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1923)

100

nőm, hogy megáldottad földemet, házamat, c De miért nem imádkozom soha vagy csak néhanapján szüléimért és jótevőimért? Miért nem jut eszembe soha az a jó, amit hitvesem, szomszédom, szolgám, cselédem tesz velem ? Miért nem gondolok tanítóim, lelkipásztorom, elöljáróim jóságára és fáradozására ? Vagy Isten után ezek nem számíthatnak hálámra? To- vábbá: miért köszönöm csak azt a jót, amit az Isten velem tesz és nem azt is, amit másokkal művel ? Félek, hogy önmagamat ámítom, ha há- ladatos szívűnek képzelem magam. Lehet, hogy Istennek pusztán azért hálálkodom, mert kötelességem, amelyet büntetlenül nem mulaszthatok el. Hálálkodom, mert Isten az, aki úgy akarja és nem azért, mert én akarom s ha illendően, bensőmből teszem is, csak azért teszem, mert az Isten szívembe lát. Bensősé- gém mesterkélt, vele csak önmagamat és Istenemet ámítom, — ha lehetséges volna.

83.

Sokszor halljuk, hogy valaki nagy pátosz- szál felkiált : »Halhatatlanság, micsoda gondolat, micsoda gyönyörűség ! Örökké élünk : ki fogja fel e szót s ki érzi át? Sírba sűlyed a földi, mennyei kel ki belőle. Hogyan érezzük