Az ember lelke (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1916)

6

odakümi a világűrben tengelye körül. Sok millió évbe telt, míg létrejött Napunk és ismét milliónyi hosszú évek tűntek le, mire erről a Napról Földünk, mint izzó, folyékony csomó leszakadt. És ismét sok millió évnek kellett levitézlenie, hogy lehűlhessen földgömbünk. És további évmilliók, embernek még se híre, se hamva, de van már gazdag választékban állatvilág. És ismét évmilliók, no, most már ott mászkál az ember a föld porában. De millió évek múltán ember is, Föld is enyészetbe és borzasztó romlásba dőlnek. Mert hiszen ez a Föld vége : ha majd kihűl a Nap, örökös jégkéreg födi be és minden rajta levő menthetetlenül elpusztul. Mi hát az anyagnak millióéves korához képest az ember tűnő léte, nemcsak az egyesé, hanem az egész nemé, mely a világmindenség e porszemén tanyázik. Mert mint porszem a hegyóriások mellett, olyan Földünk a világűr óriási égitestei mellett. Mi tehát az ember élete az anyag végtelenségéhez mérten ? Nem más, „mint a tiszavirág egynapos élete, mely az örökkévalóság és végtelenség tengere felett lebeg“.

És ez a törpe ember, aki a világmindenség egy elfeledett pontocskáján tanyázik — ez hitegeti magát azzal, hogy több, mint az anyag, sőt, hogy ő a min- denség központja ? Nincs a fickónak nagyzási hóbortja ? A nagyzási hóbort azonban lelkibetegség, félre hát olyan őrültséggel, hogy az ember több, mint az anyag, vagy hogy szelleme s mi több, halhatatlan szelleme van.

Már megkövetjük nagy jó uraimék, az mind igen szép, amit maguk itt mondanak, csakhogy egészen mást bizonyít. Ilyen levegőverdeséstől nem képedünk el, nem, hanem csavarintunk egyet a dolgon és azt mondjuk — fordítsd meg és mente lesz belőle.1

1 Hoffmann, a híres tudós, szóáradatukra megjegyzi : „Az anyagelvűség a legképtelenebb fogalmakkal dobálódzik. Semmit sem tart bizonyosabbnak, mint a kezdet- és végnélküli